Edward szemszöge

Telnek a napok, az órák a percek… Én pedig egyre nagyobb lelki roncs leszek. Minél hosszabb időre nyúl a hiánya, én egyre rosszabbul vagyok. Minden percben Rá gondolok, és minden percben érzem, már nem dobogó szívemben azt a bizonyos sajgást. A hiánya lassacskán elviselhetetlen. Én tehetek mindenről. Ha nem akarom tőle elvenni a kisbabát, akkor még mindig velünk lenne. Rosalie egy időben gondolatban minden nap a fejemhez vágta, de már nem teszi. Tudom, csak azért mondogatta nekem, hogy önmagán kívül találjon egy jobb bűnbakot. És, mint egy jó bűnbakhoz illik, én felvállaltam. Mert tudom, igaza volt. 
- Edward told le a segged, vagy én rugdoslak ki abból a rohadt szobából! Jaspert már megint az őrületbe kergeted! A végén még el fog költözni – kiabált fel Rosalie a nappaliból. Nem lett volna rá szüksége, de szereti felemelni a hangját… 
- Nem megyek le. Jó itt nekem. És ha úgy van, majd én elköltözöm.  
De ha hagyták volna, hogy egy évvel ezelőtt elmenjek a Volturi-hoz, akkor ezzel most nem lenne problémájuk. Inkább lennék halott, minthogy itt éljek ebben a földi pokolban.  
De nem. Nekem még azt sem engedték meg, hogy a saját életem felől döntsek. Először amikor Charlisle átváltoztatott, és most, amikor nem engedték, hogy elmenjek a Volturi-hoz. Igaz, az átváltozást nem bántam meg, mert ha nem történik meg, akkor sosem találkozom Bellával. De talán jobb is lett volna. Akkor nem lenne most ő is halott! 
Dühömben felálltam a kanapéról, és lesodortam az összes cd-met a polcról. Régen nem romboltam, de most is eljött ez a pillanat. Kiugrottam az ablakon, és elmentem a rétre. A futást nem élveztem már úgy, mint régen. Bellával együtt minden örömöm elszállt.

„Az oroszlán beleszeretett a bárányba…” visszhangzottak a szavak a fejemben, miközben a rét közepén álltam. Itt látott először csillogni. Itt vallottam neki szerelmet, és ő is nekem. Ez a hely annyi boldogságot jelent számomra, de közben annyi fájdalmat is. Bella „sírja” is itt volt. Bár Charlie eltemettette a temetőbe, mi itt is állítottunk neki egy emléket. Az emberi családja ott, mi itt gyászolunk. Igaz, mi tudjuk csak, hogy a másik sírban sincs semmi.  
Letérdeltem a sír elé, és csak néztem a nevét, és a dátumot. Ennyi volt, egy lány élete. Tizennyolc év. És én tettem tönkre. Miattam ment el. Nem bírtam tovább nézni a „sírt”, ezért tovább mentem. Nem tudtam merre, csak vitt a lábam. Egyre ritkult az erdő, és megláttam Belláék házát. A szobájába is mindig bejártam. Ott még érezni lehet az illatát. Minden este elmentem hozzá, befeküdtem az ágyába, fejemet pedig a párnájába fúrtam. Most itt sem bírtam sokáig. Mi van velem? Talán a mai nap az, amikor megadom magam a fájdalomnak, és hagyom, hogy végleg felemésszen?

Visszamentem a házba, ami üresen állt. A nappaliban a tekintetem a zongorára siklott, és beugrott az a kép, amit Rosalie fejében láttam. A levél, rajta a Cullen névvel.  
Leültem a zongorához, és végigsimítottam a felületén. De régen is volt az, amikor itt játszottam. Attól a naptól fogva nem ültem ide. Ma mégis megtettem.  
Ahogy gondolkoztam, egy ismerős, mégis számomra fájdalmas dallam kúszott be gondolataim közé. Bella altatója… 
Alig vettem róla tudomást, hogy mit teszek. A kezemmel felnyitottam a zongorabillentyűket takaró fedelet, és játszani kezdtem. Csak játszottam, és játszottam. Közben pedig Bellára gondoltam, ahogy alszik. A selymes, puha bőrére, a mindig eper illatú hajára, és arra a mámorító illatra, ami azon kívül belengte az egész testét. Végig gondoltam mindent, a legelső naptól fogva. Gondolataim menete eljutott egészen az Esme-szigeten történtekig. Aztán a bejelentésre… Bella terhes. 
Hirtelen elveszítettem a dallam menetét, és egy billentyűt félre nyomtam. Megpróbáltam kijavítani, de csak még rosszabb lett. Elrontottam Bella altatódalát, ahogy az életét is. Rácsaptam a zongorára, ami kezem alatt megrepedt. Végül ráborultam, és könny nélküli zokogásba kezdtem. Azt hiszem egy év után, ma tudatosult bennem először, hogy elveszítettem Örökre. Eddig is tudtam, de ott pislákolt bennem a remény egy szikrája, hogy talán nem.

Alice szemszög

Fájt így látni Edwardot. Csak szenved, és sanyargatja önmagát. 
- Alice vigyázz! – hallottam magam mögött Jasper kiáltását. Nem vettem észre, és a szarvas elszökött, a ruhám pedig egy tüskebokornak köszönhetően össze-vissza szabdalódott.  
- Kicsim, jól vagy? – Jött oda hozzám szerelmem, és a két keze közé vette arcom.  
- Igen csak… Fáj így látni Edwardot. Ő a második személy, aki a legközelebb áll hozzám.  
- Tudom, de ne aggódj. Egyszer túl kell rajta jutnia… 
Jasper hangját már csak távolról hallottam, mert látomásom lett. Edward ül a zongoránál, és sír. Aztán egy másik látomás: Edward éppen Charlisle-nak mondja el, hogy készen áll az elköltözésre.  
Hirtelen azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Jasper folyamatosan simogatott, és kérdezgette, hogy mit láttam. Még én magam sem tudom hova tenni. A lelkem hosszú idő után először felragyogott. Tehát tovább lép. De most, haza kell mennem, és megvigasztalni. 
- Most mennem kell. Edwardnak szüksége van rám. De arra kérlek titeket, hogy ameddig nem hívlak, ne gyertek haza. Még csak a ház közelébe se gyertek. – Meg sem várva a válaszukat rohanni kezdtem haza.

A ház közelébe érve meghallottam Bella altatóját. Aztán egy csattanás, és végül Edward sírását. Lassan bementem az ajtón. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, egy kicsit alrébb csúszott a széken, hogy le tudjak mellé ülni. Felnézett rám. Az arcán fájdalom tükröződött. Még jó, hogy Jasper nincs a közelben. Szerintem kimenekülne a világból Edward érzéseitől.  
Hirtelen átölelt, és a vállamba fúrta az arcát. Csak ültünk egymás mellett, én pedig lassan ringatni kezdtem magunkat. Hátha így könnyebben megnyugszik. 
- Köszön Alice, hogy itt vagy velem – suttogta rekedtes hangon. 
- A testvérek azért vannak, hogy veled legyenek.

Rosaline szemszög

Már egy ideje szlalomoztunk a házak között, hátha találunk valami kiírást, hogy kiadó  ház. De sehol.  
- Renesmee, én megmondtam, hogy ez nem jó ötlet! 
- Jaj ne idegeskedj már. Bemegyünk ebbe a vendéglőbe, és megkérdezzük. – Kimutatott az ablakon, és tényleg ott volt a vendéglő.  
Renesmee leparkolt, majd kiszálltunk. Körülöttünk, mintha megállt volna az élet. Nem tudtam mire vélni, így egy pár ember gondolataiba beleolvastam: 
„Milyen jó kiscsajok. Azt a barnát úgy elhívnám egy randira.” – gondolta vigyorogva egy srác, miközben szemtelenül méregetett. 
„Gyönyörű.” 
„Tisztára, mint Cullen-ék.”  
Tehát akkor még itt élnek. Megfogtam Renesmee kezét, és gondolatban üzentem neki. 
„Még mindig itt élnek Forks-ban.” 
„Komolyan?” –hallom testvérem meglepődött hangját a fejemben. 
„Igen. Legalábbis az egyik járókelő hozzájuk hasonlított minket.”  
- Szuper! – mondta ki ezt már hangosan.

Renesmee szemszög

 
Mikor beléptünk az étterembe, akkor is nagy csend lett. Remek. Mostantól mindenhol ez lesz a reakció? Még jó, hogy anya nem ragaszkodott ahhoz, hogy suliba is járjunk. Akkor talán az órák se lettek volna megtartva, mert a tanár némasági fogadalmat tenne az óráinkon.  
Odamentünk a pulthoz. Rögtön odajött hozzánk a leszolgáló lány, és udvariasan megkérdezte: 
- Mit adhatok?  
- Igazából nem enni jöttünk, csak érdeklődni szeretnénk, hogy van-e kiadó ház vagy szoba a közelben. Mert sehol sem láttunk erre utaló kiírást. 
- Ez nem véletlen. Itt nincsenek se hotelek, sem kiadó szobák. De most szerencsétek van. A rendőrünk épp most költözött a feleségéhez. Tudjátok nemrég volt az esküvője és összeköltöztek. Az a lényeg, hogy a La Push-ba költözött. Szerintem nála próbálkozzatok, mert neki a háza egyedül áll. Mióta szegény kis Bella meghalt… 
Bella?! Tehát mindenki azt hiszi, hogy anya halott. 
- Köszönjük – mondta Rosaline. – És hol találjuk meg ezt a férfit? 
- Swan rendőrfőnököt keressétek. A rendőrség pedig két utcával jobbra van. 
- Köszönjük . 
Kimentünk az étterem felé. A lány, aki segített nekünk, végig figyelt bennünket. Beültünk a kocsiba, és elmentünk a rendőrőrs felé.

A rendőrség épületét nem tehetett eltéveszteni.  
- Ha nem gond, én kint maradok a kocsiban. Felhívom anyát. Eléggé aggódhat már így is. és megígértük neki, hogy felhívjuk amint megérkeztünk. 
- Rendben. Ha kérdezi hol vagyunk, mond meg neki az igazat. És azt is, hogy épp most találkozom nagyapával.  
- Okés – mosolygott rám, és már tárcsázta is a számot.  
Én pedig elindultam az üveg ajtó felé. Beléptem az őrsre. nem sok ember dolgozik itt, ahogy elnézem. Csak egy pár férfi és nő járkált egyik helységből a másikba. Pont előttem ment el egy nő. Megböktem a vállát, és szívélyesen rámosolyodtam.  
- Jó napot. Megszeretném kérdezni, hogy hol találom Swan rendőrfőnököt? 
A nő egy ideig bambán nézett rám, aztán összeszedte magát és megszólalt: 
- Jobbra a második ajtó. 
- Köszönöm. – Kedvesen rámosolyogtam, és elindultam az előbb említett irányba. 
Amikor az ajtóhoz értem illedelmesen bekopogtam. Hiszen senkire sem szabad ajtóstól rárontani. Miután bentről egy „szabad” hangzott el, benyitottam az ajtón. A bent ülő férfin már meglátszott az idő. Néhol a fekete hajba őszes hajszálak is vegyültek, de ez nem számított annyira. Igen, ő az én nagyapám: Charlie.  
- Jó napot – szólaltam meg végül, még mindig mosolyogva - hiszen a házát akarom elkérni. A mosoly minimum jár. -  Hallottam, hogy a háza üresen áll. Szeretném megvenni, vagy ha nem is megvenni, de kiadhatná nekem arra az időre, ameddig itt maradok én és a testvérem. – Még mindig mosolyogtam rá, Charlie pedig végre összeszedte magát, és levakarta az arcáról azt az idétlen kifejezést, ami a meglepődöttség miatt rajzolódott ki rajta. Amikor jobban megnézett és a pillantásunk is találkozott, egy kicsit megint meglepődött. Hát igen… anya csoki barna szemeit örököltem. Aztán egy pillanatra eltorzult az arca, de végül megszólalt: 
- Hát nem terveztem, de Önnek szívesen kiadom. Mennyi időről lenne szó? 
- Igazából magam sem tudom, de maximum egy hónap.  
- Rendben, lehet róla szó. 
- És akkor mennyi lenne a bérleti díj? 
- Nem kell semmi ilyesmi – mondta határozottan. – Az a ház már egy jó ideje üresen áll. Csak annyi kell, hogy a számlákat ti fizetetitek, hiszen ti fogtok ott lakni. Én nem kérek érte bérleti díjat. 
Azt hiszem már is megszerettem Charlie-t. Nem akar az emberekből hasznot húzni. Ez a mai világban ritkaság. Manapság mindenki mindenben a pénzt látja. De azt hiszem Forks tartogat még számomra meglepetéseket.

És jól is hittem, de erről majd később.

Átadta nekem a kulcsokat, és mondta, hogy majd munka után benéz hozzánk. A bútorokat és minden háztartási cuccot használhattunk.  
Charlie – mert megengedte, hogy tegezzem – elmagyarázta merre találjuk a házat. Pont jó, mert az erdő közelében van. Így nem kell messzire menni, ha vadászni akarunk. Ha már itt tartunk… azt hiszem ma este meg kéne ejteni egy vadászatot.

Kiértem a kocsiba, és elmeséltem mindent Rosaline-nak. Vele pedig elmentünk újdonsült házunkba. Legelső  állomásunk: anya szobája.  
- Ez nagyon szép. 
- Ja. Am anya mit mondott neked? 
- Tudod, hogy nem szokott rajongani az ötleteidért. Ezt sem díjazta. De nehezen elfogadta. Meg nagyapáról kérdezgetett, de ezekre majd csak te tudsz válaszolni. Úgyhogy azt ajánlom, hívd majd fel.  
- Oké, de előtte én elmegyek vadászni, ha nem gond. Te nem jössz velem? 
- Most nem. Majd később elmegyek én is, de szeretnék körbe nézni a házban. 
- Felőlem… 
Kivettük a csomagokat a kocsiból, és felvittük a szobákba. Én azonnal lestoppoltam anya szobáját, így Rosaline-nek a másik szoba maradt. Gyorsan átöltöztem melegítőbe, majd felvéve a futócipőm útnak indultam.  
Nagyon jó érzés volt, ahogy az esti hűs szél belekap hosszú, göndör, bronzvörös fürtjeimbe. Egyre bentebb haladtam, majd megéreztem egy állat vérének mámorító illatát. Azonnal elindultam, amerre sejtettem. Mikor célba értem, megláttam kiszemeltemet. Az áldozatom egy nagy, vörösesbarna farkas volt.