Mintha pofán vágtak volna. Ez az egy kérdés zakatolt a fejemben, mint valami visszhang: „Ismerlek?”  „Ismerlek?” „Ismerlek?”

Mi az, hogy nem tudja ki vagyok?! Hogy lehet, hogy nem emlékszik rám? Az együtt töltött időre? Utáljon, pofozzon meg, ne álljon velem szóba, de könyörgöm, emlékezzen rám!

Úgy éreztem magam, mint akit egy nagy adag forró vízzel leöntöttek. A kezem elkaptam csuklójáról, és csak bámultam rá értetlenül.

Nem ismer. Nem tudja, ki vagyok.

Ezt valahol felfoghattam volna pozitívumnak is, nem emlékszik rám, ergo arra sem, hogy milyen lehetetlenül botrányosan viselkedtem vele. De valahogy nem tudtam elfogadni a tényt, hogy elfelejtett mindent. Az emberi emlékek elhalványodnak, igen… de nem tűnnek el! Mi történt vele? Az ember – pontosabban vámpír – nem felejti csak úgy el az életét.

Bella látva zavaromat fürkésző  tekintettel nézett rám. Gondolom arra várt, hogy mondok még valamit. De egyszerűen képtelen voltam rá. Persze habozásomnak meg is lett az eredménye. Szerelmem – mert még mindig az, akármennyire is nem emlékszik rám – kecsesen megvonta a vállát, sóhajtott egyet és befordult a sarkon. Tudtam, hogy meg kéne állítanom. Tudtam, de még se tettem meg, csak a hűlt helyét bámultam elkábulva. Az az erő, ami meggátolta, hogy mondjak neki valamit, lebénította a lábamat is. Képtelen voltam a mozgásra. Furcsa, átláthatatlan köd telepedett az agyamra.

A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban fekszem. Nem tudom, hogy jutottam oda, nem tudom, mi történt velem közben, egyszerűen csak valahogy felocsúdtam a kábulatból, és ott voltam. Szégyen, nem szégyen, de vámpír létemre nem emlékeztem a dolgokra. Csak annyira, hogy ott állok, és nem hiszem el, hogy Bella él. Bella él…

Hirtelen ültem fel. Egy kósza pillanatig megfordult a fejemben, hogy az egészet csak képzeltem, álmodtam, vagy tudom is én. Valami. De aztán elhessegettem a gondolatot. Ehhez én nem vagyok elég kreatív! És az illat… az illatát nem találhattam ki, hiszen én ezt az illatot nem is ismertem! Csak az emberi illatát, a vére illatát, ahogy vonzotta a bennem lévő vámpírt!

Aztán eszembe jutott még valami.

Hazudtak nekem!

Idegesen szálltam le az ágyról, és a cipőm keresésére indultam, ám amikor eszembe jutott, hogy valahol az egyik folyosó közepén heverhet, ott, ahova hajítottam, már nem is érdekelt. Tajtékozva a dühtől zokniban indultam útnak.

Mint egy hurrikán, úgy rontottam be a tárgyalóterem ajtaján.

- Hazudtál nekem! –  vicsorogtam Arora, észre sem véve a körülöttünk lévőket. –  Hazudtál nekem! Végignézted az egészet, tudtad, végig tudtad, hogy ő az, de nem szóltál semmit! Én hülye meg bedőltem neked! – kiabáltam szinte önkívületi állapotban. – Ezt nem akartad elmondani, igaz?! Ez a te hülye, mocskos titkod! Komolyan mondom, hányingerem van tőled! – Nem tudtam, hogy lehettem ilyen vak. Hiszen nyilván való volt! Erre gondolt Aro első nap, hogy ezt nem kéne elmondani nekem, ezért nem mehettem az északi szárnyba, ezért volt minden…

Megölöm! Megölöm! Megölöm!

Már semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bosszúra. A bejárat mellett álló ókori mellszobrot egyetlen karmozdulattal rántottam a földre, ahol csörömpölve apró darabokra tört. Aro eddig kajánul vigyorgott, de amikor meglátta, mit műveltem a kedvenc művészeti alkotásával elsötétült a szeme a dühtől.

- Ehhez nincs jogod! –  villantotta rám a fogait, majd lassan kezdett közelíteni felém, mint ahogy egy vadállat cserkészi be a zsákmányát. De ez a vadállat nem fogja magát feladni!

Csak köröztünk egymás körül, mint a keselyűk, meghagyva a köztünk lévő két méter távolságot, miközben a többi vámpír a falhoz lapulva várták a következményeket. Cauis és Marcus nem voltak a teremben – Marcus hangját valahonnan a kert felől hallottam, Cauisét pedig az egyik fürdőszobából. Felmértem a többiek helyzetét is a teremben, majd a figyelmem megint Aronak szenteltem. Hátrányban volt, nem tudott megérinteni, én viszont így is tisztán hallottam a gondolatait. Úgy kéne taktikázni, hogy távol maradjunk egymástól, mert amint közelharcra kerül a sor, máris elveszítem az előnyömet.

Remek Edward, ezt mégis hogyan akarod csinálni? Rálősz egy ágyúval?!

Megőrültem. Semmi kétség. És végülis, a szerelmem valamilyen szinten halott, és az a része, amelyik él, nem emlékszik rám. Akkor meg miért ne kockáztatnék?

Nyálcsorgó őrültként rontottam Aronak, aki nem számítva a hirtelen mozdulatra a falnak repült. A teremben elszabadult a pokol. Senki nem hitte volna, hogy van merszem tettlegességig szembeszállni vele. Szóváltás rendben, na de verekedés?

Felix és – nagy meglepetésemre – Amina ugrottak nekem egyszerre. Nem foglalkoztam velük, könnyűszerrel elhajítottam őket a terem két végébe, amint megtudtam, mit akarnak. Ezt furcsálltam, főleg Felix esetében, de lehet, hogy a vámpírokra is igaz, ami az emberekre: az adrenalin erősebbé tesz.

Aro felállt a fal maradványi közül, és dühtől izzó szemmel nézett rám. Nem is kellett a gondolatolvasás ahhoz, hogy tudjam mit akar: a halálomat.

- Messzire mentél mocskos, neveletlen Cullen! – köpte a szavakat. A családnevemet úgy ejtette ki, mintha valami átokverte Istencsapás lenne.

- Ne merészeld belekeverni ebbe a családomat! – sziszegtem vissza.

- Miért, mit csinálsz? – kérdezte, de a mondat végére már vigyorgott.

Fatálisan hihetetlenül hatalmas hibát vétettem. Egy pillanatig, csak egy pillanatig nem figyeltem mindenkire, csak az előttem álló vámpírra, de ez pont elég volt Felixnek. Kihasználva lankadt éberségemet hátulról elkapta a karom, megcsavarta az egyik kezével, míg a másikkal a nyakamat támasztotta meg a tarkómnál. Akár egyetlen mozdulattal ketté tudta volna választani a testemet és a fejemet, és már láttam, ahogy Aro bólint, és Felix megfeszíti a kezét.

Behunytam a szemem. Nem ennek a mocskos és undorító teremnek a képével akartam a másvilágra jutni. Zárt szemhéjam mögött Bellára gondoltam, és az együtt töltött időre. Fél másodperc se kellett ahhoz, hogy mindenre, ami fontos volt – és vele mindez az volt – emlékezzek. És bármilyen furcsa is, boldog voltam, hogy él, és most örültem annak, hogy nem emlékszik rám. Legalább nem fog szenvedni a halálom miatt.

Felix vasmarka már feszítette a nyakam. Furcsa érzés volt, a szemem előtt fekete karikák táncoltak, és nagyon kellett koncentrálnom ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. A külvilág egyre jobban elhalványult, és úgy éreztem, megfulladok. Ilyen érzés meghalni?

Már épp készültem feladni, hogy örökre elnyeljen a nyugtató sötétség, amikor valami betört a tudatomba. Nem voltam egészen biztos benne, de… talán egy ajtó csapódott?

És akkor meghallottam a leggyönyörűbb hangot a világon olyan tisztán, mint még soha. Talán ez is a halálom közelségének, és ennek a kómás állapotomnak volt köszönhető.

- Ne, kérlek ne! –  mintha zokogott volna. Na de miért? Hisz nem is emlékszik rám…  Vagy talán… ha nem is tudatosan… de érzi a szerelmem? Talán…

- Miért ne? – kérdezte Aro. Az ő hangja Belláé mellett durvának és bántónak hatott, amit azért eléggé furcsa dolog egy vámpírhangról állítani.

- Mert… Ő… - dadogott. – Ő… jó. Érzem.

Egy percig beállt a csend a teremben. Eddig észre sem vettem a zúgolódásokat a háttérben, csak most, hogy elhaltak. Furcsa volt, látni már semmit nem láttam a fekete karikáktól, és valahogy a gondolatolvasás is nehezen ment. Meg a sima hallás is. Az összes érzékem eltompult, és már éreztem, hogy az utolsókat rúgom, most már tényleg mindjárt vége, de akkor Aro megint megszólalt.

- Felix, engedd el.

- Hogy mi? – hördült fel az említett. Ugyan megállt a fejem letépésével és a fojtogatásommal, de nem enyhített a markán. – De hát…

- Azt mondtam: engedd el! – dörrent a hangja, meg se várva mit akar mondani Felix.

A testőrség legerősebb tagja végre elengedett, és én marionett-bábuként zuhantam a földre. Még mindig nem láttam, még mindig nem hallottam, még mindig nem érzékeltem semmit. Rosszul voltam, vámpír létemre. Hülyeség, hogy a vámpíroknak nem lehet fájdalmat okozni. Lehet, csak nagyon-nagyon sok erőre van hozzá szükség. Felixnek ez megvolt.

A nyakam iszonyatosan fájt, a fejem hasogatott, és úgy éreztem, hogy a testem darabokra hullik. Zihálva vettem a levegőt, és még mindig magzatpózba kuporodva feküdtem a tárgyalóterem padlóján.

Ám ekkor egy kéz ért hozzám óvatosan, bennem pedig eluralkodott a létfenntartás. A józan felem eltűnt valahol a süllyesztőben, helyét a Vámpír vett át. Így, nagy V-vel.

Ingerülten guggoltam fel, morogva és fújtatva vicsorítottam az előttem térdelőre. De ahogy megláttam az arcát, a nyújtott kezét, ami még mindig ott állt a levegőben, mintha én is ott feküdnék alatta, elszállt a dühöm.

- Ne félj! Jól vagy? –  kérdezte félénken, és feljebb emelve felém nyújtotta a kezét.

Nem értettem, de egy valamiben biztos voltam: ő nem fog bántani.

Lazítottam a tartásomon, és amint ezt látta Bella, felegyenesedett. Én is így tettem. Csak álltunk egymással szemben, ő felém nyújtott kézzel, és néztünk a másikra.

- Kö… kö… köszönöm  – nyögtem nagy nehezen. Felix ereje a hangszálaimra is hatással volt.

- Nincs mit – válaszolta. Még tartotta felém kicsit a kezét, majd látva, hogy nem fogom meg, sóhajtva leengedte.

- Ezért még számolunk! –  morogta felém a fővámpír. Nem értettem, hogy miért is nem öltek meg itt és most. Ilyen nagy befolyása van itt Bellának? Hiszen kétséget kizáróan miatta vagyok még életben.

Aztán szöget ütött a fejembe, hogy mit mondott korábban: „Ő jó. Érzem.” Ez meg mit jelent?

Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, amikor kivágódott az ajtó. A szobában lévő össze vámpír odakapta a fejét – senki nem figyelt a körülményekre, mindenki azt nézte, hogy velem mi lesz.

Aro, mikor meglátta ki jött, boldogan kiáltott fel:

- Renata!