(Edward szemszöge)

20 éve már annak a napnak, amikor ott hagytam szerelmem Forksban. Már 20 éve érzem a gyötrő hiányát. Számtalanszor gondoltam már arra, hogy visszamegyek, de nem tehettem. Nem szeghettem meg a neki tett ígéretemet. De most mindennek vége. Nem voltam vele és ő meghalt. Végül csak neki lett igaza. Nem védhetem meg mindentől. És itt van csak egy kis jég az autópályán és vége. És most itt vagyok a családommal a temetésén. Jasper gondolataiban látom, hogy nagyon szenved. Ennek a sok embernek a fájdalma, akik elveszítették Bellát teljesen kikészíti őt. De senkinek sem lehet olyan nagy a fájdalma, mint nekem. Ha jól tudom miután elmentem Forksból ő is elköltözött és a szülei sem látták már egy jó ideje. De most itt van mindenki még a régi osztálytársaink is és egy csomó ember, akit én nem ismerek. A temetés után én még órákig ott maradtam és könnyek nélkül zokogtam. Végül Alice rángatott haza a temetőből. Otthon, ha lehet még jobban magamba fordultam, mint az elmúlt 20 évben. Kedélyállapotomon még Jasper sem segíthetett. A hetek, hónapok egyhangúan teltek. Néha napján valaki elrángatott vadászni vagy Alice próbált meg velem beszélni eredménytelenül, de az időm nagy részét a szobámban töltöttem az ablakomon át az erdőt bámulva. Halála előtt is nagy volt a kín, de így, hogy tudom, sosem láthatom többé egyszerűen felemésztő. Nem szerettem a többiek közé menni, hiszen családtagjaim gondolataiban folyton ott csengett az aggodalom. Bármikor lementem közéjük megrohamoztak a „Jobban vagy?” „Minden rendben?” „Hogy érzed magad?” és ezekhez hasonló kérdések. Egyedül Carlisle gondolataiban találtam némi megnyugvást. Ő nem kérdezett semmit csak próbált visszarángatni a normális kerékvágásba. Néha mikor az átlagosnál is rosszabban néztem ki azért neki is voltak kérdései, de az ő gondolatai nem rohamoztak úgy meg, mint a többieké. A kedvemért eljött velem vadászni és Esmét is otthon hagyta. Ekkor tudtunk a temetés óta először hangosan beszélgetni.

• Szóval hogyan tovább?
• Fogalmam sincs… Annyira… üres minden. Mintha hirtelen minden értelmét vesztette volna.
• El kéne menned még egyszer a sírjához.
• Nem tudok. Túlságosan fájna. Nem akarom érezni, tudomásul venni, hogy vége.
• Tudod, néha pont az segít, ha szembenézünk a múlttal, hogy tiszta lappal nézhessünk a jövő felé.
• De én nem akarom őt elfelejteni! Én okoztam a halálát azzal, hogy otthagytam magára védtelenül pedig tudtam, hogy mekkora szüksége van rám. De engem ez nem érdekelt, mert azt hittem, hogy ezzel jót teszek neki. Hiába kérte, hogy maradjak én nem hallgattam rá. Csak mentem a saját fejem után, pedig ha megtettem volna, amit tőlem kért, ha átváltoztattam volna, amikor még lehetőségem volt rá ez mind nem történt volna meg. Azért amit tettem megérdemelném, hogy valaki megöljön vagy, hogy szenvedjek életem hátralevő részében.
• Edward! Ezt most azonnal felejtsd el! Te nem érdemelsz halált! Csak azt tetted, amit helyesnek láttál! Azt, amiről úgy gondoltad, hogy megvédheted őt!
• De nem védtem meg! Sőt mi több meghalt! Ez most nem csak egy kis sérülés, hanem meghalt! Végérvényesen eltűnt a földről! – Ezzel elrohantam. Futottam. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Nem tudtam merre csak el. El innen minél messzebb, egy olyan helyre ahol nem gondolok rá. De hiába futottam, mert mindenhol őt láttam. Végül a tenger parton álltam meg. Alkonyodott. Valami elmúlt. Valaminek vége van. És én már tudom, hogy minek. Nekem nem kell az az élet ahol ő nincs. Nem fogok egyedül élni. És ha ebben a családom nem is segít, hát találok majd valaki mást, aki véget vet az életemnek. És tudom is hogy hol kell keresnem azokat akik, segíthetnek nekem. Igen. Tudom már hova kell mennem, hogy el tudjam felejteni őt. Olaszországban majd biztosan segítenek. Gyorsan kell cselekednem mielőtt Alice, meglátná a tervemet. Most rögtön elindulok a reptérre. Útközben lefoglaltam egy helyet az első osztályon és felszállás előtt elintéztem, hogy egy kocsi várjon majd rám Olaszországban. Éjfél volt. Minden nagyon sötét. Az ég borús, de egy kis folton átszűrődött a csillagok fénye. Igen, ennek így kell lennie.  Ha ő, nincs, akkor én sem élhetek. Pont, mint Bella egyik kedvenc történetében a Rómeó és Júliában. Miután szétválasszák, őket egymástól Júlia nem akar, összeházasodni a nemes származású férfival ezért inkább megöli magát. És Rómeó, aki nem tud élni kedvese nélkül utána, megy a halálba, hogy a mennyben vagy a pokolban újra együtt lehessenek. A különbség az ő történetük és a miénk között, hogy Júlia először nem halt meg csak miután meglátta, hogy Rómeó megmérgezte magát. Bella már sose fog felébredni így az a veszély nem fenyeget minket, hogy tévedésből öljük meg magunkat. Hiszen Bella meghalt és én soha nem ölelhetem, csókolhatom meg többé. Idő közben megérkeztünk a célállomásra. A bérelt kocsim egy nagy téren várt rám. Az út hosszú volt és, hogy elüssem az időt azon kezdtem el morfondírozni, hogy mi lett volna, ha Rómeó megkapja az üzenetet. Vajon megszöktek volna és boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak? Vagy a bűntudat miatt elhidegültek volna egymástól? Ezután visszamentek volna és a háború a két család között folytatódott volna? Azonban mire minden kérdésemet megválaszoltam volna megérkeztem Volterrába. Az bejáratnál egy halom nézelődő turista volt. Amint Heidi meglátott abbahagyta a tárlatvezetést és odajött hozzám.
• Szia! Te meg mit keresel itt? – kérdezte.
• Aróhoz jöttem, beszélnem kell vele. – Mit akarsz? – kérdezte gondolataiban.
• Az csak ránk tartozik.
• Ha be akarsz jutni rám is.
• Heidi! Aro küldött ide Edwardért. Szerintem nem örülne, ha feltartanád a vendégünket. – szólalt meg Jane. – Gyere utánam. – Adta ki az utasítást és elindult. Én szófogadóan követtem.
• Mindenki utánam! És senki se felejtse el hogy a múzeumlátogatás végén egy kiadós vacsora vár majd ránk! – És ti lesztek a főfogás. Ezzel elhagytuk Heidi-t és a nézelődők nagy csoportját. Hosszú úton jutottunk el a Volturihoz. Bent Aro várt rám hatalmas vigyorral az arcán.
• Szervusz, Edward! Mi járatban errefelé? Csak nem csatlakozni szeretnél hozzánk?
• Nem, nem ezért jöttem. Igazából…
• Jaj de kár… Pedig szívesen látnánk téged. Többnyire. – tette hozzá halkan.
• Mint mondtam nem azért jöttem, hogy csatlakozzak.
• Hát ez esetben lépj, ide kérlek – mondta majd megfogta a kezem. – Oh, szóval Bella az idejöveteled oka. – Ennél a mondatnál hátrasandított Caiusra aki egy számomra ismeretlen vámpírral beszélt. Pontosabban nem tudom, hogy ismeretlen-e mert az arcát eltakarta a köpeny, amit viselt. – Szóval azt szeretnéd, hogy végezzünk veled? – Ennél a mondatnál elhallgattak a beszélgetők.
• Igen. Ez lenne a kérésem.
• Ha megengeded ezt meg szeretnénk beszélni a többiekkel.
• Persze… - Ezzel otthagytam őket a teremben. Kint Heidi már majdnem végzett a kastély bemutatásával. Amikor meglátta, hogy én kint várakozok egyből kapcsolt és egy hosszabb útra vitte a látogatókat. Miután elmentek egyedül maradtam. Ekkor a toronyóra fél ötöt ütött. Tudom, hogy a családom nemsokára megérkezik, hogy megállítsanak. Pár perc múlva Jane jött ki a teremből. Ezek szerint meghozták az ítéletet. Visszamentünk a terembe.
• Tudod, Edward nem látjuk értelmét a halálodnak.
• De…
• Hisz ha nem szeretnél úgy élni, mint eddig csatlakozhatnál hozzánk. Nagyon tehetséges vagy és mi szívesen látnánk a körünkben.
• De persze csak többnyire, igaz? – kérdeztem.
• Edward félreértetted az én kis megjegyzésemet. –mondta, de megmagyarázni már nem tudta, mert kicsapódott az ajtó és berohant a családom.
• Elég! - kiáltotta el magát Alice – Nem hagyjuk, hogy megöljétek Edwardot!
• Nem is terveztük! – mondta egy bársonyos hangú nő, aki eddig Caiussal beszélt. Majd megfordult és egy aranyló szempárral néztünk szembe.