Már vagy egy éve barangoltam. Hallottam egy Cullen nevű családról, akiknek van egy félvér gyereke. Reméltem segíteni tudnak. Igaz, még nincs lelkiismeretem igazán, de ők már kifejlesztették és úgy hittem, tudnak segíteni. Igaz, próbáltam csak állatokra vadászni, de mindig meginogtam. Hiába vagyok félvér... Különleges félvér. Ember alakban futottam, nem akartam senkire ráijeszteni. Mármint egy hónapja. És egy hónapja, már nem is pusztítottam embert. De a szomjúság mardossa a torkom. Meglepődve vettem észre, hogy fogadtatásom van. Akkor nem fogok arra gondolni, mi is vagyok én. Edward megtudná. Hagy gondolkodjon csak rajta. Egy kis koboldszerű lány, valószínűleg Alice, elém ugrott, amitől én megijedtem, és hátráltam egy kicsit, majd lelapultam. Edward sóhajtott, hátrébb tolta Alice-t és megszólalt.
- Sajnálom, hogy ilyen udvariatlanul viselkedett, nem akart megijeszteni - mondta kimérten, és gyanakvóan pislogott felém.
- Úgy tudjuk, csatlakozni szeretnél hozzánk - folytatta. Lazítottam testtartásomon.
- Igen... Én is szeretnék megtanulni, úgy élni, mint ti. Vegetáriánusként. - meglepődtek, hogy tudom a kis viccüket.
- Ha megbocsátasz, honnan tudsz rólunk? - kérdezte egy magasabb szőke férfi udvariasan, azt hiszem Carlisle.
- Azt mondták nem fogtok örülni neki, és kételkedni fogtok bennem... - haraptam ajkamba, és a szorzótáblára kezdtem gondolni.
- Na mond el! - unszolt Alice kuncogva.
- Volturi - nyögtem. Megmerevedtek.
- Hozzám is kijöttek, mert ugye én is félvér vagyok, de nem szegtem meg a szabályt csak kíváncsiak voltak. Visszautasítottam azt, hogy velük lakjak, mert azt mondtam, nem akarok embereket ölni, és hozzátok javasoltak. Meg ugyebár nekem van még más különlegességem is, ezért tartottak vonzónak számukra - elfintorodtam.
- Rendben van… elmondanád, mi a különlegességed? - kérdezte Edward.
- Félek, hogy megijednétek... - mondtam. Egy másik lány, egy hosszú barna hajú lépett oda hozzám. Bella.
- Szia, Bella vagyok. - így is van. Bella.
- Én már emberi életemben is nagyon sok furcsaságban részesültem, és hidd el, hogy nem fogunk megijedni. - olyan szeretetteljesen beszélt, hogy hittem neki. 
- Ti akartátok - mormoltam, mire egy nagydarab fiú felnevetett. Hirtelen elszörnyedtem.
- Hogy a fenébe nőttél ekkorára...Emmett? - a neve előtt egy kicsit haboztam. Még jobban nevetett.
- Na majd meglátod - dünnyögtem inkább magamnak. Elkezdtem remegni, majd farkassá változtam. Elégedetten vettem észre, ahogy eltátják a szájukat, mire nevetni kezdtem, ami inkább köhécselésnek tűnt. Elfutottam a fák közé. Visszaváltoztam és felöltöztem.
- Ez hogy? - nyögte Edward, nem éppen valami udvariasan, és végképp nem Edward-osan.
- Hé, hidd el a többiek nem látnak más fejébe sem, mégsem ilyen dühösek, ha valamit nem tudnak meg azonnal - kuncogtam, de dühös tekintetét látva hadarni kezdtem.
- Én is félvér vagyok, csak egy kicsit más. Apám quilete volt, csak már rég kiűztek a törzsből és valami elvetemült vámpírrá változtatta. A többi úgy, ahogy veletek, kivéve, hogy anyám nem élte túl - fintorogtam.
- Apropó hol van Renesmee? - kérdeztem. Csak most döbbentem rá, hogy nincs velünk.
- Biztonsági okokból, nem hoztuk magunkkal. Persze, azért akad társasága - mondta Edward.
- Nos, szerintem a továbbiakat meg is beszélhetnénk a házban - mondta Alice, és húzni kezdett a házuk felé.
Amikor odaértünk Alice leültetett a kanapéra, majd mellém ült. Utána hosszú mesélések következtek. Mikor végeztem a meséléssel elindultam az új szobámhoz. Elmélyültem a gondolataimban, mikor mentem föl a lépcsőn, a szobámhoz. Maradhatok, de nem akármi áron. Még egy csomó ideig nem mehetek Renesmee közelébe, hiába mondom, hogy nem csinálnék semmit. Na mindegy. Az a lényeg, hogy maradhatok. Esme kísért fel, a gondolataimból az ő hangja zökkentett ki.
- Ez lesz a te szobád - hangja halkan csengett, még is az egész teret betöltötte. Kinyitottam az ajtót, és egy gyönyörű szoba tárult elém.
- Köszönöm - mondtam és megöleltem. Utána kissé félve húzódtam el a hirtelen reakcióm miatt, de ő csak mosolygott. Megkönnyebbülés töltött el.
- Te leszel a rég nem látott unokatestvér. Emmetté. Rá hasonlítasz a legjobban - fintorogtam egyet. Oké, hogy nagyra nőttem, és kissé izmos vagyok, de nem olyan nagydarab, mint Emmett. Meg fekete göndör hajam van, az igaz. De azért ez... Lentről torokköszörülést hallottam.
- Nehogy elmond neki - kiáltottam le Edwardra. Kuncogni kezdett.
- Mi is a neved? - kérdezte Esme. Hát igen ezt még nem mondtam. Mindenki elhallgatott. Elvigyorodtam.
- Naomi Black - mondtam csendesen, de lentről hördülés hallatszódott és mindenki fölrohant.
- Black? - kérdezték kórusban.
- Igen, volt az egyik szép nagyapámnak egy testvére és annak a leszármazottja ez a Jacob, vagy ki a franc. - vontam vállat. Még mindig holtra válltan néztek rám.
- Mi van? - kérdeztem. Alice táncolt elém.
- Semmi, és most eljössz velem és Bellával ruhákat vásárolni. - mondta, mire Edward, Emmett és Jasper egy emberként nyögtek föl.
- Oké - egyeztem bele.
- És hogyan megyünk? - kérdeztem. Alice elnevette magát. Mintha ezer csengettyű harangozna.
- Kocsival. Gyere - mondta és levezetett a garázsba. Bella követett minket. Nem értünk oda, amikor Rosalie dühösen fújtatva jelent meg.
- Engem el se hívtok? - kérdezte.
- Azt hittem, ma akarod megmutatni az új ruhádat Emmett-nek - mondta Alice, mire Rosalie arca felderült.
- Igazad van! - mondta és elrohant.
- Na gyertek. - mondta Bella. A garázsban egy csomó autó volt.
- Uhh - nyögtem fel, mire felvont szemöldökkel néztek rám.
- Nem vagyok oda a kocsikért - elnevették magukat, gondoltam biztos valami családi vicc. Beültem a kocsiba, ahová Bella invitált.
- Hova megyünk? - tudakoltam.
- Port Angelesbe. - felelték. Alice előre ült, Bella pedig hátra mellém.
- Hogy legyen társaságod. - mondta.