(Nessie szemszöge) 

A CSILLAGOK HALVÁNYAN RAGYOGAK AZ ÉGEN; a táj koromfekete volt, és a szél hűvös sugallata baljóslón döngette a fákat. Hiányzott belőlem valami, mintha üres lettem volna, és a szél az én testemen fújt volna keresztül. Szükségem lett volna valamire, egy meleg érintésre, sötét szemeire, egyedi illatára. Egyedül ültem a sötét szobámban és az ablakon keresztül vizsgáltam a tájat.

Vágytam rá, hogy a karjaiban lehessek, hogy önfeledten boldog legyek. Forró keze a karomon pihenjen, illata megszédítse elmém, és vidám nevetése zengje be a szobát. Üres voltam, mint egy szemetesvödör. A szerveim a helyükön voltak, képesek voltak megfelelően működni, de az agyam csak egy nevet vetített lelki szemeim elé: Jacobét. Meg kell értenem, hogy nem lehet mindig velem, bármennyire is szeretném ezt. Csak mellette lenni, csak tudni, hogy jól van, csak érezni a közelségét… Csak szeretni. Szeretni – sóhajtottam magamban. Az idő végtelen, sokszor mondják, hogy időnk, mint a tenger. Én inkább azt mondanám, hogy időnk, mint a végtelen Óceán. Vajon Jacob komolyan gondolta, hogy szeret? Tényleg, valóban ő is úgy érez én irántam, mint én Ő iránta? Ebben kételkedek, hiszen én magam se tudom megmondani, hogy mi is kavarog bennem. Egy biztos: Szerelmes lettem a legjobb barátomba. Még mindig hihetetlen, leírhatatlan, és megmagyarázhatatlan számomra ez az egész, hiszen egy olyan tiszta lelkű személy, mint Jake, hogy szerethet bele egy olyan teremtésbe, mint én. Badarság. Ő jobbat érdemelne nálam, sokkal jobbat.

Visszadőltem az ágyamon, fejem a puha párnára ejtettem, és megadóan sóhajtottam.

„Álommanók! Engem ma kifelejtettetek az álompor osztogatásából.”  - remek Renesmee… már kezdesz becsavarodni.  

- Nessie! Valami baj van? – lépett a szobába apa. Biztos felfigyelt a gondolataimra. Hogy én miért nem kaptam olyan pajzsot, mint anya? Ez nem fair!

- Nem, nincs semmi baj apa. – mosolyogtam halványan.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, és az ágyamhoz sétált, majd könnyen lehuppant rá.

- Nem, nem jön álom a szememre – panaszkodtam.

Apa megsimogatta a hajam, majd felsóhajtott. Láttam a szemében az örömöt- de mellette a szomorúságot is. Láttam az elkeseredettséget – de közben a büszkeséget. Örült, hogy végre boldog vagyok, de szomorú, hogy azzal vagyok boldog kitől évekig próbálta anyát óvni. El volt keseredve, hogy a csöpp kislánya kezd felcseperedni és már a szerelem szó beizzítja elméjét. Utolsó sorban pedig büszke volt Rám. Büszke, hogy egy ilyen lánya lehet, - amit én soha se értettem, hogy miért vagyok a szemükben egy Csoda.

- Hogy te mennyire ismered apádat – kuncogott, mire én értetlen képet vágtam. – A gondolataid. Minden érzelmem jól ismered kincsem. –  simított végig arcomon.

- Ennek örülök  – mondtam őszintén.

- Tudom, hogy most szívesebben lennél mással. – mondta apa – Én megértem ezt.

- Nem, ezt nem értheted apu. – fintorogtam.

- Oh, már hogy ne érteném? – nevetett fel. – Én is voltam „fiatal”, na meg persze szerelmes.

- De az más  – tiltakoztam.

- Már miért lenne más? – kérdezte – Annak idején mindig édesanyáddal szerettem volna lenni. Minden pillanatban az ő szemeiben csillogó ragyogást figyelni, vagy csodás illatát magamba szívni. – sorolta apa – Száz szónak is egy a vége, én is mindig Bellával szerettem volna lenni, amikor csak lehetőség nyílt rá.

- Igen, de nektek ott volt az este is – mondtam karba tett kézzel. – mire apa szélesen elvigyorodott.

- Hát, ha gondolod Jake kísérletezhet az ablakkal, bár ha jót szeretnél aludni, akkor nem, ajánlom esti altatónak a horkolást – kuncogott.

- De mégis itt lenne – dünnyögtem az orrom alatt.

- Jól van, értem. – mosolyogva megrázta apa a fejét, majd csörögni kezdett a telefonja. 

Mégis kinek jut eszébe hajnali 3-kor telefonálni?

- ¡Hola Alice! – szólt apa a telefonba. - Sí, está aquí al lado de mí. No, él no es. Grande, está en un camino entonces. Bien. ¡Voy por la mañana! Hola!* – hadarta amilyen gyorsan csak tudta a telefonba apa.

- Várj – szóltam – Kitalálom! Alice volt az – az ő nevét még elcsíptem a beszélgetésből. Na de spanyolul még nem tudok… vagyis perfektül.

- Igen, ő volt az. Jacob útban van ide – húzta el a száját.

-Oh, que Alice ne peut pas voir notre futur** – mondtam franciául, ha már az idegen nyelveknél tartunk.

- Igen, valóban – mondta elismerően apa – Ki tanított meg téged franciául beszélni? – kérdezte csodálkozva.

- Rosalie –  rántottam meg a vállam – Azt mondta, ha ellátogatunk Párizsba, akkor illene tudnom franciául – ecseteltem. -  Így megtanított egy két dolgot.

- Értem. Kicsim, nekem mennem kell. – mondta bűnbánóan apa.

- Hova mész? – kíváncsiskodtam.

- Alice vár, meg szeretne valamit beszélni velem.

- Akkor menj – nevettem – nem szeretnék Alice-el ujjat húzni.

- Ki lenne az a bolond, aki megmerné azt tenni?! – nevetett apa is, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Vigyázz magadra kicsim.

- Mindig azt teszem – biztosítottam. – Szia apa.

- Szia. – majd kisétált a szobámból. 

Boldog mosoly bujkált szám szélében. Jake bármelyik pillanatban betoppanhat a szobámba. Meleg, boldog érzés csordogált ereimben, és a kedvem is helyre jött. A nap mintha velem együtt ragyogott volna. Lassan kezdett felvánszorogni az égre, ahogy az én mosolyom is egyre szélesebb kezdett lenni. Egy gondolat mégis szöget ütött a fejemben. Miért beszélt apa spanyolul Alice-el? Mit rejtegetnek előlem? Utálom, ezt a sok- sok titkolódzást.

Az álommanók láthatatlanul álomport szórtak a szememre, mely egyből hatni kezdett. Az álom szépen, lassan hatalmába kerített, végtagjaim elnehezedtek-, ahogy szemhéjam is, és egy nagy ásítás közepette a falnak befele fordultam, már majdnem eljutottam álomországba, amikor egy zajra felébredtem, és a lehető leggyorsabban felültem az ágyamon. 

- Ki az? –  szerettem volna kérdezni, de egy meleg kéz a számra tapadt és közelebb húzott magához. Hátra fordultam, hogy szememmel is szemügyre vehessem az idegen látogatómat, de sejtésem beigazolódott. Ott ült, kaján vigyorral az arcán és szemeivel az én tekintetem kereste. Szívem vad vágtába kezdett, azt hittem helyben kiugrik a helyéről. Legszívesebben karjaim Jacob nyaka köré fontam volna, és egésznap ott tartanám őket.

„Nessie térj észhez! Hova gondolsz?” – intettem magam fegyelemre.

- Szia Nessie – köszönt szerelmem.

- Szia Jake –  mosolyogtam.

- Hiányoztál – sóhajtotta, és az ölébe húzott. Készségesen simultam szerelmem karjaiba.

- Te is nekem – dünnyögtem a mellkasába.

- Legszívesebben minden percben itt lennék veled – suttogta a hajamba.

Felnéztem sötét barna szemeibe, melyekben csak színtiszta szeretetet, és őszinteséget tudtam felfedezni.

- Ez pont, hogy fordítva igaz – nevettem fel, mire Jake eltolt magától  és az ablakhoz sétált.

„Most meg mi rosszat mondtam?”  Felkeltem az ágyról, és kedvesem után sétáltam. Féltem átkarolni, pedig mennyire szerettem volna fejem a hátára hajtani, és csak inni a gondatlan perceket. Mély levegőt vettem. „Meg kell tudnom, hogy mi a baj.”

Jake felé  fordultam, kezeim közé vettem arcát és a sajátom felé  fordítottam. Ő nem nézett rám, arca nem mosolygott, inkább gondterheltnek festett, mint felhőtlennek.

- Mi a baj? –  kérdeztem.

- Beszélnünk kell – mondta hidegen, és nyersen.

- Beszéljünk – bólintottam.

Jacob megfogta a kezem és visszahúzott az ágyamra. Végig simítottam az arcán.

- Miről kell beszélnünk? – érdeklődtem.

- Tudod Nessie – kezdte – Nálunk, farkasoknál van egy dolog, vehetjük rossznak és jónak is egyaránt.

- Mi az? –  kérdeztem rá.

- Mi úgy nevezzük, hogy bevésődés – fintorgott.

- Aha –  bólintottam – És mit is takar ez?

- Hát, ha a farkas rátalál az igaz szerelmére, akkor jön létre ez a bevésődés. Hirtelen olyan boldogság hullám cikázza be porcikáit, melyet még soha nem érzett – mondta teljes beleéléssel – Mintha elvágták volna a külvilágtól, és csak az az ember létezik neki, aki a lenyomata lett. Már csak érte él, ő élteti a farkast, minden percben az ő kedvére szeretne tenni. Boldoggá tenni őt. – nézett végül rám. És nekem, mint a rajzfilmekben kigyulladt a villanykörte a fejem felett. Jacob-nak már megvan a lenyomata. Hát ezért távolodott el tőlem. Neki már megvan az igaz szerelme. Egy hatalmas gombóc akadt meg a torkomon. Nem kaptam tőle levegőt, egy kést szúrtak a szívembe és ott forgatták azt. A könnyeim elő akartak törni, de én ezt nem engedhettem. Nem szabad szomorúnak látnia, nem tehetem ezt vele, csak bele kell törődnöm a sorsomba. Ha Jacob már mást választott, akkor nincs mit tenni, hiszen a szerelem ellen nem lehet küzdeni. 

- Nessie, mi az? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jacob.

- Szóval, már neked is megvan az a kiválasztott?

- Igen, Ő  a legcsodálatosabb lény a földön – mondta csillogó szemekkel.

- Szerencsés  – dünnyögtem az orrom alatt.

- Hát, inkább én vagyok szerencsés – vigyorgott.

- Aha –  morogtam.

- Hé, Nessie most komolyan nem értem, hogy mi a bajod.

- Semmi, mondom – szemeimmel a padlót kezdtem tanulmányozni.

- Ismerlek –  rántotta meg a vállát, majd folytatta – Szóval, mi a véleményed erről?

- Mégis miről? – kérdeztem.

- A bevésődésről. – forgatta a szemeit.

- Hát, biztos tök jó lehet most neked, meg a lenyomatodnak is – húztam el a számat mire egy lesújtó pillantásban részesültem.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezte Jake kikerekedett szemekkel.

- Hát a bevésődésről – vágtam rá azonnal.

- Úgy látom, hogy félreérettél – kuncogott Jacob.

- Miért?

- Nessie –  simított végig forró kezével arcomon, érintése megnyugtatott és a szívem darabjai kezdtek újra egymásra találni. – Azt jól tudod, hogy nekem már megvan a lenyomatom – bólintott -, de abban hatalmasat tévedsz, ha azt hiszed, hogy az a valaki egy másik személy…

- Mint? –  vágtam a szavába.

Jake mélylevegőt vett. – Mint te!

A gombóc a torkomban kezdett elpárologni, és én újra kaptam levegőt. Könnyeimmel most már nem bírtam, és akaratom ellenére is végig folyt egy apró  csepp az arcomon, melyet szerelmem meleg ajkai fölszárítottak. A szívem életre kelt, és vad tempóban dobolni kezdett mellkasomban, ereimben vadul csordogált a szerelem. Szám szélében mosoly bujkált.

- Komolyan beszélsz? – kérdeztem kipirulva.

- A lehető  legkomolyabban – biztosított Jacob.

- Szeretlek- suttogtam alig érthetően, mire ő közelebb húzott magához, mélyen a szemembe nézett, én pedig elveszem a csokoládé szemeiben. Ajkaival lassan az enyémhez közeledett, mire én felnyögtem.

„Na, ez égés Renesmee!”

Jake kérdőn nézett rám.

- Öhm. –  nyögtem. – Én még soha nem csókolóztam – sütöttem le a szemeimet, és fülig vörösödtem.

- Tudom –  válaszolta kaján vigyorral az arcán. – Nyugodj meg –  simított végig arcomon, majd újra közelíteni kezdett felém. 

Először megízleltem az alsó-, majd a felső ajkát. Jake nyelve az enyém után kutatott, mire én felvettem vele a ritmust és vad körtáncba kezdtek ajkaink. Ujjaim szerelmem selymes hajába fűztem, így még közelebb vonva magamhoz. Mikor elváltunk egymástól mind ketten vadul ziháltunk. Fejem Jacob mellkasára döntöttem, ő pedig hajamba temette arcát. Kellett pár perc, még kitisztult a fejem és újra színesen látom a világot. A légzésem még mindig nem akart helyrejönni. Mohón kapkodtam az éltető oxigén után. 

- Jól vagy? – kérdezte egy kis idő múlva Jake.

- Azt hiszem – mosolyogtam.

- Ennek örülök  – húzta végig kezét arcomon.

- Kérdezhetek valamit? – fordultam szerelmem felé.

- Bármit –  válaszolt.

- Szóval, ezért mondtad azt, hogy el se tudom képzelni, hogy mióta vársz rám?

- Igen, így van. – mosolygott Jake.

- Szóval, bármi történjék, mi már egyek leszünk? – kérdeztem pirospaprika arccal.

- Örökre együtt leszünk – ígérte, és újabb csókot lehelt ajkaimra.

*: Szia Alice! – szólt apa a telefonba. - Igen, itt van mellettem. Nem, nem. Akkor útban van ide. Remek. Reggel megyek! Szia!

**: Oh, szóval Alice nem látja a jövőnket.