Az emlékkép néha úgy rohamoz meg, hogy egyáltalán nem számítok rá. Csak jön, és még az én örökös jókedvemnek is percek alatt véget tud vetni.
Az emléke annak, amikor megtörtem.
Edward ilyenkor mindig rám szól, és olyasmiket motyog, hogy nem az én hibám volt, és hogy elmúlt az ideje annak, hogy emésszem magamat miatta. De azaz idő soha sem fog eljönni.
Mert embert öltem. Nem is akárhogy. Élvezettel, extázisban ittam ki egy lány vérét az utolsó cseppig. Tisztán emlékszem, hogy történt…
 
Helsinkiben voltam, Finnországban. Este sétálgattam az utcán, épp egy nagy veszekedésen voltunk túl Rosalieval, és levegőre volt szükségem, persze csak képletesen. Tudtam, hogy Rosalie őrülten dühös rám, ezért biztos voltam benne, hogy nem ajánlatos egy dühös vámpír közelében lennem… nyílván minden önvédelmi könyv ezt tanácsolná.
Épp egy szórakozóhely mellett mentem el, amikor egy kisebb lánycsapat jött ki nevetve az ajtaján. Az akadozó, értelmetlen beszédüket hallgatva arra a következtetésre jutottam, hogy részegek.
Egy pillanat, nem, még annyi sem kellett hozzá, hogy az egyik szőke lány illata meg ne csapjon. Olyan volt, mintha orrba vágtak volna.
A torkom olyan erővel kezdett égni és kaparni, mint még soha. Megtorpantam és az ökölbe szoruló kezemet figyeltem.
Az inak, a sejtek, minden azt akarta, hogy fussak el, de nyaktól felfelé egészen máshogy állt a helyzet.
Csak a vágy volt, semmi más. Az illat behatolt az agyamba, és elborította azt. Látni, szagolni se tudtam tőle, csak az a szőke lány létezett, és az ő vörös vére, ami mindent szétszaggatott bennem.
Felhúztam a kapucnimat, és előre húztam, hogy az arcom nagyobb részét elrejtsem, és éreztem, hogy felülkerekedik rajtam a vámpírösztön.
Nem is tudom, hogy jutottam el oda. Az elhatározás pillanatára már nem emlékszem, csak arra, hogy hirtelen ott állok mellettük, és kihasználva, hogy a földkerekség egyik leghelyesebb fiúja vagyok, rájuk vigyorgok.
- Sziasztok, lányok – köszönök nekik mézesmázosan, és közben célzatosan végig a lányt bámulom.
- Hello – köszönnek elolvadva a látványomtól.
- Meghívhatlak egy italra? – kérdezem a szőkétől, és közben hozzáteszem magamban, hogy ahol csak én fogok egy jóízűt inni.
- Persze – feleli akadozva, és próbál titokban rávigyorogni a barátnőire, úgy hogy én ne lássam, de ők kissé sértődötten fordulnak el, és mennek a másik irányba.
Átkarolom a lányt és elindulok vele. Nem sok kellett hozzá, hogy ott helyben, az utcán, mindenki szeme láttára a nyakába harapjak, de valahogy kicsikartam annyi erőt a testemből, hogy addig tartóztatni tudjam magamat.
- Ismerek egy csodás helyet, neked is tetszeni fog – kacsintottam rá, mire elalélva bólintott.
Természetesen nem ismertem egy helyet se. Egy szűk utcát viszont igen. Beszélgetni nem beszélgettünk, hiszen ő éppen próbálta felfogni, hogy ki fogja a derekát, és viselkedik úgy vele, mint egy lovag.
Óvatosan kormányozva vezettem, és néha-néha titokban beleszagoltam a hajába, ahonnan bódítóan jött át az illata.
Mikor elérkeztünk a zsákutcába még az ő alkohol hatása alatt álló, kissé zavart tudata is aggódni kezdett, és próbált elhúzódni tőlem.
A kezem megfeszült rajta és nem engedte, hogy elszökjön.
- Ne, mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.
- Nem tudom – suttogtam megtörten, holott jól tudtam, hogy mibe kezdtem bele.
Még mielőtt megszólalhatott volna, megcsókoltam. Nem próbált meg elhúzódni, sőt egy idő után úgy tűnt, nagyon is tetszik neki.
Mikor abbahagytam rám vigyorgott.
- Tudod mit? Nem bánom, tegyél velem, amit akarsz! – mondta kihívóan.
Az illatától már szinte meg se hallottam, mit mondott. Egy szó nélkül a nyelvem végigsúrolta a nyaka tövétől az álláig a bőrét, mire hangosan felnevetett.
És aztán minden nagyon gyorsan történt. Tulajdonképpen nem is érezhetett semmit. Olyan gyorsan dolgoztam, hogy nem fájhatott neki.
Szó szerint kitörtem a nyakát, és lefektettem a földre.
A sugárba kilövellő vére egyenesen lecsúszott a torkomon, és biztos voltam benne, hogy ez a világ legjobb dolga, ami történhetett velem. Úgy hajoltam fölé, mint egy ragadozó a zsákmányára.
Az egész talán csak percekig tarthatott. Annyira gyors és mohó voltam, hogy túlságosan hamar learattam a babérokat. 
Láttam a kifehéredett, színtelen bőrét, elképzeltem az ereit, ahol egy csepp vér sem folydogál, a szíve, ami már nem ver, és végül az idegrendszere, ami soha többé nem működhet.
A feje egy teljesen groteszk pózba állt, és úgy tűnt, semmi sem tartja már a nyakához.
Az állati, szörnyeteg Emmett ekkor visszahúzódott belőlem, és helyette az a vegetáriánus vámpír tudata szállt meg, aki pillanatok alatt végezne magával.
Megöltem egy embert! Egy fiatal lányt! Akinek jó esetben talán még 80 éve is lehetett volna hátra! Gyerekei, unokái!
Remegni kezdtem és lassan távolodni kezdtem a holttesttől. Nem bírtam ránézni a lányra, se magamra.
Hogy lehettem erre képes? Minden összeomlott. A fal, melyet kiépítettünk magunknak, mint Cullenék, és a magabiztos Emmett, aki megfogadta, hogy soha nem fog végezni egy emberrel sem.
Gyenge lettem, mint egy kisgyerek. Ott álltam, kiszolgáltatottan, sebezhetően. Azaz erős, céltudatos és kegyetlen szörnyeteg csak akkor jön elő, amikor ölsz, de alighogy befejezed, már csak a bűntudat, egy űr marad a helyén. 
Megfordult a fejemben, hogy feljelentem magamat, de aztán pillanatok alatt átgondoltam, hogy mi lenne a vallomásomban: vámpír vagyok, és nem bírtam ellenállni a csábításnak, melyet ez a gyönyörű lány vére jelentett nekem… nem lenne túl jó rám nézve, sem az emberiségre.
Ekkor lépteket hallottam, és egy szemvillanás alatt felugrottam egy gyárépület magányos falára és az egyik kémény mögül figyeltem, hogy ki jár arra.
Talán csak a bűntudat miatt - mely ellepte az érzékeimet –, nem éreztem meg, hogy Rosalie az.
Ránézett a lányra, majd egyenesen rám.
- Emmett, Emmett! – mondta lassan, majd hirtelen mellettem termett és bíztatóan átölelt.
- Tudom milyen most! Ne hibáztasd magadat, ez mindannyiunkkal megtörtént már! Mondhatni természetes! – próbált vigasztalni.
- Nem… nem értem. Miért? – dadogtam lassan.
- Most haza kell mennünk. Semmi baj sincs, ez meg kellett, hogy történjen! Most, hogy megtapasztaltad milyen érzés, eltántorít attól, hogy máskor is ezt tedd! – búgta Rosalie nyugtató hangon a fülembe, majd húzni kezdett és közben ütemesen dörzsölgette a hátamat.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt, hogy nem segítettem a szenvedély leküzdésében. – motyogta bűntudatosan a gyönyörű barátnőm.
- Ez csak is az én hibám. Senki másé. Örökre az én hibám marad! – mondtam lehajtott fejjel, és közben a lány további életére gondoltam, ami még mindig tartana, ha én nem lennék az, ami…
 
- Ó, Emmett, tudod te milyen frusztráló újra végighallgatni ezt a történetet? – kérdezte visszarántva a jelenbe Edward.
- Akkor húzz ki a fejemből! Ez az én történetem. Nincs jogod meghallgatni! – vádoltam meg.
Ha ilyeneket mondd Edward, mindig őrülten dühös leszek. Ő nem értheti meg, hogy ez mit jelent. Hála az idegesítő képességének, ő „kiszelektálhatta” a jó embereket az áldozatai listájáról.    
- Emmett! – szólt rám Edward, majd hangosabban hozzátette – Rosalie gyere már le! A mackód újra rossz kedvében van!
A következő pillanatban odacsaptam, de Edward már rég eltűnt a fotelról.
- Hé-hé, fiúk, a házban nincs verekedés! – mondta szigorúan Esme, mire bólintottunk.
- Mi történt? – kérdezte az én ellenállhatatlanul gyönyörű vámpír barátnőm, miközben kecsesen lefelé siklott a lépcsőn.
- Egyet találhatsz – felelte cinikusan Edward, mire Rosalie vetett felé egy sötét pillantást, és hozzám sietett.
- Meglátod, egy rossz pillanat, és Bella a kezeid között fog meghalni! – morogtam Edward felé, mire enyhén összeszűkült a szeme, de végül elmosolyodott.
- Sajnálom, ez nem történhet meg! – mondta nevetve, majd kifutott az ajtón, és mind tudtuk, hogy Bellához megy.
- Gyere, sétáljunk egyet – mosolygott rám Rosalie, és mi is kimentünk a házból.
Megfogtuk egymás kezét és úgy ballagtunk az erdőben, mikor Rosalie megállított, és a nyakam köré fonta a kezét.
- Emmett, én szeretlek és mindig is szeretni foglak. Tudom, mennyire fáj neked, hogy megölted azt a lányt, és jusson eszedbe még bármennyiszer, és meg foglak vigasztalni. Mert nekem te vagy a mindenem, akit mindennél jobban szeretek! – mondta bíztatóan, mire elmosolyodtam és egy szenvedélyes csók keretében elvesztünk a világban.