Lábujjhegyen mentem végig a szűk sikátoron. A szememet becsuktam - úgy könnyebb koncentrálni. Bár a szemem csukva volt, minden más érzékemet szabadon hagytam. Az orrom után mentem így teljesen szabadon mozogtam a sötét utcán. Egy macska is megirigyelte volna a mozgásomat, olyan könnyedén ugrottam át a vaskerítést, amivel körbe volt határolva a hatalmas ház. Megálltam a nedves füvön és figyeltem. Rózsa, liliom, eső és nedves föld illatot hozott felém a szél. Tehát jó helyen járok.  
Kinyitottam a szemem és akkor megláttam. 
Az ablak nyitva, a fehér függönyt könnyedén meglengeti a szél. Halvány fény vetül ki az ablak mellett lévő fára. Mély levegőt vettem. Az érzés végigjárta a testemet a fejemtől teljesen a lábvégekig. Nagyot nyeltem és megragadtam egy fa ágát. Könnyedén felhúztam magam, egy ugrással azon az ágon ültem, amire pont az ablak nyílik. Egy darabig hallgattam, ahogy a levegőt veszi és dúdolni kezdtem a szívdobogásának ritmusát. Az ajkamba haraptam, amikor a szél felém sodorta az illatát.  
Beugrottam az ablakon. Csendben, hangtalanul tettem le a lábam a parkettára. Ott volt, az ágyban feküdt. 
             Közelebb mentem, lassan mert az illat egyre csak erősödött. Megálltam az ágynál és először körbe néztem. A szobában minden csupa fodor volt, rózsaszín díszpárnák hevertek a földön. Aztán végignéztem rajta is. A vékony selyemruha hozzásimult az áttetsző, fehér bőréhez. Egy ideig követtem az erei vonalát, majd megráztam a fejem és az íróasztalhoz mentem, felvettem néhány papírt onnan. Mintha ezeket láttam volna az erdőben. Meglepve suttogtam: 
- Kották? 
           Akkor meghallottam, hogy valami nincs rendjén. Mintha a szívverése felgyorsult volna. Megfordultam. Ott ült és hunyorogva engem nézett. Nyílván nem látott- az emberi szem erre nem képes a sötétségben - de hallani hallhatta a papír susogását, ahogy felvettem. Egy pillanat alatt ott termettem, kezemet a szájára tapasztottam. 
- Nehogy sikítani merj! – suttogtam a fülébe és a szemébe néztem. Kitágult a szeme és a szíve most már egyre hevesebben vert. Még így is láttam, ahogy a vér a bőre alatt ide-oda cikázik. A méreg a számban egyre elviselhetetlenebb lett, ezért elfojtottam a lélegzetemet, amíg hozzá beszéltem: 
– Most elengedlek, de egy apró nyikkanás és véged van! – utasítottam és elvettem a pillantásom a nyakáról, hogy csakugyan megértett-e. Óvatosan bólintott. A légzése felgyorsult, szinte zilált, ahogy elvettem a kezem a szájáról.  
- Ki vagy te? – szegezte oda és maga alá húzta a lábát.  
Merően néztem rá.  
- Aki itt kérdéseket tesz fel, az én vagyok.  
Meglepődött, az arcát újra elöntötte a forróság. Elfordultam nem akartam, hogy meglássa a szememben a vágyat a vére iránt-bár előtte ezer féle ötlet eszembe jutott, hogyan végezhetnék vele. Újra az asztalhoz mentem, éreztem a tekintetét a hátamon. Felvettem a kottákat és meglengettem a levegőben miközben beszéltem hozzá. 
- Ezeket Maxus-tól kaptad? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Láttam, amikor egy padon ülve átnyújtotta neki. 
Először a kottákra nézett majd rám. Bólintott. Megkönnyebbültem, hogy nem kérdéssel válaszolt. Tehát, mégiscsak egy értelmes halandóval van dolgom. Felültem az asztalra és keresztbe tettem a lábam. 
- Mióta ismered? 
Elgondolkodott. 
- Körülbelül egy hónapja. 
Egy hónapja? Akkor biztosan rájött már mindenre. Gondosan összeraktam magamban a képet. Egy hónapja láthattam a római klubban. Akkor valószínűleg ott ismerhette meg azt az áruló Maxust. 
- Valami történt vele? – kérdezte aggódó hangon. Kizökkentet a gondolkozásból, rá meredtem. Attól fél, hogy valami történt Maxussal? Összevontam a szemöldököm, ahogy próbáltam megfejteni az arckifejezését. Várakozóan nézett. 
- Nem hinném. –válaszoltam hosszú csönd után – De te erről miért nem tudsz? Mikor találkoztál vele utoljára? 
Feszengve csavarta a takaróját. Valószínűleg kínosan érintette a téma. Arról ne is beszélve, hogy az éjszaka közepén betörnek a szobájába és kérdezgetni kezdik. 
- Ugye tudsz róla, mi vagyok? – szegeztem oda. 
Bólintott. 
- Igen. –válaszolta és újra szólásra nyitotta a száját, de végül becsukta. Vártam. – Kedd óta nem láttam. - mondta végül. 
- Ma csütörtök van.  
Az éjjeli szekrényen lévő órára nézett. Hajnali kettő volt. Csütörtök. Elmosolyodtam, hogy nem akarta elhinni, hogy tisztában vagyok a napokkal. 
- Miért jöttél? Igen tudom, csak te kérdezhetsz, de azt hiszem, jogomban van tudni. 
- Nem éppen. – mondtam nyersen- Összebarátkoztál egy vámpírral –ezt a szót erősen megnyomtam a kellő hatás kedvéért - aki a Vulturi tagja, de amióta találkozott veled- elhúztam a szám- eltűnt. Tudom mi vagy – löktem oda undorodva és közelebb lépkedtem- vámpirista. Szeretnéd, ha a véredet vennék, igaz? Te is egy akarsz lenni közülünk? – most már nem rejtegettem mennyire vágyom a vérére. Annyira közel hajoltam hozzá, hogy az arcunk szinte súrolta egymást. A levegőt olyan szaporán vette, hogy felkavarodott körülöttem a levegő. Nagyot nyelt, én pedig néztem, ahogy a nyakán megjelennek az izzadságcseppek. Hátrasöpörtem egy hajtincset a válláról és beszagoltam az illatát a bőrének. Gyümölcsös illata volt. Milyen kár, hogy nem én találtam meg hamarabb.  
- Te Tanya vagy igaz? – préselte ki a száján a falhoz simulva. 
Döbbenten néztem rá. 
- Honnan tudod a nevem? 
Önelégült mosoly jelent meg az arcán, amint rájött, hogy némi sebezhetőséget vélt felfedezni rajtam. Eltereltem a gondolataimat az édeskés illatáról, és próbáltam az arcvonásaimat elrendezni. Nehéz volt, mert a holdfénye bevilágított a szobán és pont a jobb oldalára vetült a fény. Ott ahol az előbb elsöpörtem egy hajtincset. 
- Sok mindent tudok rólatok. Többet, mint hinnéd! – mutatott rá és magabiztosan felszegte az állát. Ebben biztos voltam. Épp ez a baj. 
- Hmm. Valóban? – kérdeztem tettetve a nemtörődömséget és felhúztam a felső ajkam, hogy megnyaljam a fogamat, úgy, hogy ő is rendesen lássa. Amikor megjelent az arcán a félelem, elmosolyodtam és lassan a nyakához nyomtam az arcomat. A bőröm azonnal felforrósodott, az illata elködösítette az elmémet. Ha, nem tanultam volna évszázadokig, hogyan kell ettől megtürtőztetnem magam, most biztosan holtan heverne az ágyon. Éreztem, ahogy a pulzusa lüktet a nyakánál. Milyen kár! – gondoltam és elhúzódoztam.  
A szeme csillogott a félelemtől. 
- Nos, elmondod nekem hol van Maxus? – kérleltem mézes mázosan. Egy pillanatig pislogott, majd összeszűkült a szeme. Fojtatni akarja a játékot?  
- Tudom, hogy vannak békés vámpírok is. – kezét összekulcsolta a mellén- Te is az voltál! Hiába is tagadod, Maxus elmondott mindent! Azt mondta élnek még szerte a világon olyan vámpírok, akik nem isznak emberi vért. 
- És te ilyen vámpír szeretnél lenni? – vontam fel a szemöldököm. Elfojtottam egy mosolyt erre a gondolatra. Miből gondolja, hogy Ő majd képes lesz kontrolálni magát? Alig vannak, akiknek sikerült és azt se hetek alatt tanultál meg. Tapasztalatból tudom. Nekem se sikerült. 
- Talán – vonta meg a vállát- de azt hallottam már lehet kapni szintetikus vért. Abban a vámpirista helyen is kapható, ahová Maxus el szokott vinni péntekenként. 
Felpattantam.  
Halkan felsikított ijedtében. Észre se vette, de kicsúszott a száján a válasz, amit hallani akartam ezért az ablakhoz mentem. Kérdőn nézett rám, majd kinyitotta a száját. 
- Miért csinálod ezt? 
Rámeredtem. 
- Micsodát? 
- Azt, hogy megakadályozott, hogy boldog legyen valaki. Nyomozol valaki után csak azért, mert elmondott néhány ,, szupertitkos információt” – az ujjával gesztikulált miközben kimondta.  
- Ezek a dolgok több ezer évesek. Mit tudhatsz te erről? 
- Azért mert ember vagyok, még nem hülye. 
- Már értem mi ragadta meg benned Maxust. – halkan felnevettem- Mindig is szerette a kihívásokat! – na, majd meglátja, mit kap tőlem. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Ez volt a munkámnak a kedvenc része. 
- Nem vagy magányos? 
Vicsorogva válaszoltam. 
- Nem. – észrevette, hogy hazudok ezért elmosolyodott – De ezen könnyen lehet segíteni. – újra az ágyánál termettem és megragadtam a hálóingjét. Nem bántottam, de kezét védelmezően maga elé tette.  
Nem akar ő vámpír lenni. Naná, hogy nem. Csak egy gyáva ember.  
        Elengedtem, puffanva esett vissza a matracra. Felpattantam az ablakpárkányra és neki támaszkodtam az ablakkeretnek. Hagytam, hogy magához térjen. 
- Egyébként…ne aggódj. – a holdfényben az arca még sápadtabbnak tűnt- Te is megkapod a jutalmad. Csak imádkozz, hogy én húzzalak ki! – elvigyorodtam, amikor eltűnt az arcáról minden érzelem. A hányingerrel küszködött, valószínűleg az ájulás is kerülgette. 
Utolsó erejével undorodva rám nézett. 
- Valaki miatt csinálod ezt, igaz? 
Lefagyott az arcomról a mosoly. Eszes lány.  
Fejemmel eltakartam a hold sugarait és hagytam, hogy meglássa a szememben visszatükröződő fényt.  
A félelemtől elakadt a lélegzete. 
- Visszaalszol magadtól, vagy segítség kell hozzá? – kérdeztem és nevetve kiugrottam az ablakon a nedves fűre.