Néhány évvel ezelőtt ugyanígy ültem a recepció előtt lévő kanapén, mint most.  Akkor is tudták, hogy ott ülök és azt is tudták miért várok.  És természetesen ugyanúgy, mint akkor most is Jane jelent meg a lift ajtajában, mint évekkel ezelőtt.   
Rögtön feltűnt a változás, pedig nem voltam sokáig távol. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele. 
Pár pillanatig fürkésztem az arcát, mire rájöttem mi lehet az a furcsa kifejezés, ami rajta ült. A mosoly. Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha is mosolyogni. Soha. 
Kíváncsian vártam most milyen megjegyzéseket tesz, de meglepetésemre még szélesebben mosolygott (szinte vicsorítás volt), majd megállt és csilingelő hangján megszólított: 
- Tanya! Már vártunk! 
A recepciónál álló embernő felkapta a fejét és a homloka ráncba szaladt. Látszólag ő sem volt hozzászokva ehhez a hangulatváltozáshoz.  
       Felálltam, a vállamra akasztottam a táskámat és követtem Jane-t a nagycsarnokba. Mihelyst beléptem, Aro elém szaladt és kezét széttárva üdvözölt: 
- Tanya, kedvesem. Ismét visszatértél. Kíváncsi vagyok, milyen információkkal szolgálsz. 
Rábólintottam a többiekre és felhúztam a pulóverem ujját, hogy Aro megfoghassa a kezem. Erősen szorította, és pár pillanatig a semmibe révedt, ködös tekintete a múltban járt. A szeme lassan újra vöröses színűre változott és mosoly jelent meg az arcán, amikor elengedte a kezem. 
- Hmm. Nagyon érdekes. – mondta és megdöntötte a fejét, amíg a többiekhez beszélt- Úgy látom ismét hibátlan munkát végzett.  
A teremben lévő vámpírok tapsoltak, egyedül Jane állt mozdulatlanul rendíthetetlen mosollyal az arcán, bár mintha egy pillanatra megrándult volna az ajka. Fejét felszegte és Aro hátát bámulta rendíthetetlenül.  
- Mondj el mindent. Hadd tudják meg a többiek is! – nevetett fel Aro és visszaült a helyére, testvérei közé.  
- De hiszen már te is tudsz mindent. 
Keresztbe tette a térdét és egy pillanatig elgondolkodott azon, amit mondtam. 
- Ez igaz. De az érzéseidet nem tudom továbbadni. 
Keresztbe kulcsoltam a kezem. 
- Az érzéseimet? Nem értem mire gondolsz. 
Felnevetett. 
- Volt az a kis dráma, azt nem igazán értettem. Magányos vagy itt, Tanya? – tűnődött és kíváncsian nézett rám. 
- Jól vagyok. – mondtam és mosolyt erőltettem magamra. 
- Mester. – szólalt meg Jane a terem másik végében. Arora nézett a vérfagyasztó mosolyával.  
- Igen, kedvesem? 
- Az előbb kitértél valamire, úgy gondolom, be kellene fejezned. Amit megbeszéltünk a tanáccsal. 
Kíváncsian Arora néztem és vártam a fejleményeket. 
- Ohh hát persze, pedig épp ezt akartam mondani! Úgy látszik ez a több mint ezer év elkoptatta az agysejtjeimet. – nevetett fel és testhelyzetet változtatott. – Tehát, Tanya. – nézett rám- Úgy gondoltuk, hogy a nagyszerű teljesítményeid érdekében megjutalmazunk. 
- Nincs szükségem semmire. – mondtam, de köszönet képpen meghajoltam. 
- Mester…én nem erre gondoltam…- vágott közbe ismét Jane. Most már egyre érdekesebbnek tartottam az egészet. Aro kissé értelmetlen kifejezést öltött magára, majd Caius odahajolt hozzá és a fülébe súgott-bár én természetesen hallottam- egy olyan szót, amitől újabb bizsergés futott végig a gerincemen: - Forks. 
- Tessék? Nem, nem! Nem küldhettek vissza oda Aro! – tört ki belőlem a kétségbeesés. 
Rám villant a szeme. Látszott rajta, hogy feszélyezetve érzi magát, de sikerült rendeznie az arcvonásait és hivatalosan felszegte az állát.  
- Cullenék bajban vannak. 
Vártam. Aro felállt és egy gyors mozdulattal közelebb jött hozzám. 
- Tudom min mentél keresztül Tanya. Megértem az érzéseidet, de te vagy a legjobb emberünk. Egy vámpír telepedett le a városukban és egyszerűen képtelenek megállítani. Beilleszkedett az emberek közzé, nem tudják felkutatni. Nincs semmi nyom, amin elindulhatnának. 
- Valami különleges képesség? – kérdeztem kissé higgadtabban. 
- Nem tudják. Segítséget kértek. 
- Mi a helyzet a vérfarkasokkal? Ők sem tudtak kiszimatolni semmit? 
Megfogta a kezem, és belenézett a szemembe. Tudtam, hogy a múltamban vájkál mégsem rántottam el a karom. Ők voltak azok, akikben megbíztam. Befogadtak, elfogadták a tetteimet és ezért hálás vagyok. 
- Mikor kellene mennem? – adtam meg magam végül. Végül is, mi mást csinálhatnék? Most már ez az életem. 
- Mire várnál? – lépett közelebb Jane. Az arca most már szinte sziporkázott. Majdnem felnevettem, amikor rájöttem mire fel ez a hirtelen változás. Mindvégig csak féltékeny volt. Alig várta ezt a pillanatot, és most szinte a mennyekben járt. 
Aro elengedte a kezem és Jane mellé lépett. 
- Szólnál, kérlek Alecnek? Van egy két dolog, amire szüksége lesz. 
- Mondtam már, hogy minden rendben van. De jobb lesz, ha előtte elmegyek vadászni. 
- Nem lesz rá szükség. Heidi nemsokára visszatér.  
Alec belépett az ajtón, az arcán unalom ült. Megköszöntem mindent Aro-nak, elbúcsúztam a többiektől, majd követtem Alecet, az alsó szintre. 
Alec és Damton műhelye pontosan a csarnok alatt helyezkedik el. Körülbelül akkora, mint egy kisebb sportcsarnok. A vámpíroknak is el kell tölteniük valahogyan a mindennapjaikat, ezért ők kifejlesztettek egy sajátos technikát. Képességeiket és a mai modernkori technikát felhasználva létrehoztak sajátfejlesztésű dolgokat (mint például a gyűrű).  
      Amikor Damton meglátott letette az autót, amit épp a kezével tartott és odajött, hogy megöleljen. Damton körülbelül a kilencvenes évek közepén lett vámpír, amikor is egy koncert után egy vámpír őt szemelte ki áldozatának. Nem igazán látszik a változás rajta, hiszen a bőre olyan fekete, mint az étcsokoládé, de a szeme alatt örökre ott maradnak a karikák. 
- Üdv újra itt! Milyen utad volt? Sok bűnöző vámpírt kinyírtál? – nevetett és felpattant a mellettem lévő asztalra. Felnevettem és nekitámaszkodtam az asztalnak. 
- Hát tudod, a szokásos. Megtudtam néhány plusz információt, de még nem teljesen áll össze a kép. 
- Ezért jó, hogy én nem ezzel foglalkozom. Ha szükségük van rám, majd szólnak. Na és, tudod már mit kapsz? 
Megráztam a fejem. 
- Micsoda? Hát nem szóltak? – felpattant és felháborodást színlelve beletörölte az olajos kezét a fehér pólójába, majd ahhoz az autó mellé állt, ahol épp dolgozott.  Odamentem és csípőre tett kézzel néztem amint valami kidudorodik egy fekete takaró alól. 
- Ez a legújabb fejlesztésünk. Szuper cucc! – ismét felnevetett és lerántotta a takarót. 
Egy motor volt alatta. Fekete, tűzpíros lángnyelvekkel az oldalán. A kerekei szinte nagyobbak voltak, mint én. 
A motorról ránéztem, majd vissza. A szemeit kikerekítette az izgalomtól és várta a reakciómat. 
- Nos, ez igazán szép! – mondtam és mosolyogtam. 
- Igazán szép? – fintorgott- Babám, ez egy csúcstechnológiás motor! Ezt direkt neked készítettük. Ez vagy te. Ez pontosan az egyéniségedet tükrözi! – csapta össze a kezét, mire a motor berezegett. 
Közelebb léptem és végigsimítottam a lángokat. Bőrből készült ülés és kristályokkal kirakott gázpedál. Most, hogy így közelebbről megnéztem, tényleg igazán jól nézett ki.  
- Nos? – rám villantotta ragyogó, fehér mosolyát. 
- Ha, azt mondom megszerettem, örülni fogsz? 
- Igen! – nevetett fel akár egy kisgyerek. Elmosolyodtam. 
- Te nem vámpírnak születtél. 
Egy pillanatra elhúzta a száját. 
- Senki sem. –mondta, majd ismét mosolygott. - Úgy tudom szükséged lesz, néhány dologra, ha elutazol. Nézzünk csak szét! – végigsétált az asztal körül és a kezébe tett néhány dolgot, majd a kezembe nyomta. Megnéztem a termést. Egy virág alakú bross, rúzs, néhány metró jegy, egy érintőképernyős telefon és egy toll. 
- Ezek, mire kellenek? –leterítettem magam elé a markomban tartott tárgyakat. 
Megfordult és odajött hozzám. A többi közzé letett még egy pisztolyt és egy másik gyűrűt. 
- Ez – felemelte a brosst- egy kamera. Ezen tudjuk mi is követni az eseményeket.  
Felemelte a rúzst és a tollat. 
- Ez a rúzs, egy hő szabályozó. Ha bekened vele az ajkaidat, hőt bocsájt ki és az emberek azt hiszik, mintha a testedből áradna. Ez pedig – emelte fel a tollat a szemem elé- egy felvevő készülék. Csak bekattintod és rábeszélsz. Ilyen egyszerű. 
Felemeltem a szemöldököm és felnevettem. 
- Nem titkos ügynök vagyok! 
- Ugyan, Tanya! Csak haladunk a korral. Nem várhatod el, hogy mindig Arotól tudjuk meg az eseményeket. Így veled lehetünk, segíthetünk, ha kell.  
- Egyedül dolgozom. – húztam fel az orrom, és a gyűrűért nyúltam, hogy az ujjamra húzzam. Néhány pillanatig néztem. – Ezen is változtattatok? 
Elmosolyodott. 
- Egy kicsit. Csak egy kis kábító van benne. 
- Egy mi? 
A szemeit forgatta, majd tagoltan beszélt hozzám, hogy igazán megértsem. 
- Ha felpattintod, olyan illatot bocsájt ki, mellyel könnyedén elkábíthatod az embereket. A vámpírokra nem hat tehát, nem kell attól tartanod, hogy rád veszélyes lesz. Ha a tűz kell, csak ugyanaz a teendő, mint eddig. 
Levettem a gyűrűt. 
- Ez nevetséges! Erre az egészre semmi szükség! – mutattam rá az előttem heverő dolgokra. 
- Jó, lehet, hogy a pisztoly kicsit túlzás, de a többire szükséged van. 
Nagyot sóhajtottam, majd levettem a táskám a vállamról és beleborítottam a dolgokat, a gyűrűt felhúztam az ujjamra és a motorra néztem. 
- Vele mi legyen? 
- Nem viszed magaddal? Felcsempészed a gépre. – nevetett fel. 
- Mennyire gyors? – mosolyogtam, mert eszembe jutott egy ötlet. 
Egy kicsit töprengett. 
- Eléggé. Át akarsz vele menni az óceánon? –újra nevetett, de az arcáról lefagyott a mosoly, amikor meglátta az enyémen a komolyságot. 
- Egy próbát megér. Kösz mindent Dam. – mondtam és megöleltem. 
       Felmentem a lakosztályomba és bepakoltam egy bőröndbe, majd kinyitottam a szekrényem. Még nagyon régről megmaradt egy ruhadarab, ami igazán az egyik kedvencem volt. Egy bőrszerelés. Teljesen illik a motorhoz. 
Kiemeltem a fogasról és letettem a kanapémra. A tükörhöz léptem és kihúztam az egyik fiókot ahol a sminkjeimet tartottam. Kihúztam a szemem éjfeketére és vörösre rúzsoztam a számat. Felvettem egy csipkés fehérneműt, és felcipzáraztam a bőrmellényt, majd a nadrágért nyúltam. Kibontottam a hajamat és párszor beletúrtam. Néhány percig néztem a végeredményt, majd egy elégedett mosollyal felkaptam a bőröndöt és lementem a műhelybe. 
Damton tátott szájal nézett utánam, amíg a motorhoz sétáltam.  
Az ülés mögé tettem a táskámat, megráztam a hajam és felvettem a bukósisakot (kellék). Felültem a motorra és hátrafordultam.  
- Ne várj haza, édes! – nevettem fel és berúgtam a gázpedált.