Másnap reggel Jake-kel együtt mentem suliba. Reggel korán keltem, mivel a kicsi nem hagyott, csak alig két órát este. Miután teljesen rendbe szedtük magunkat, Jake levette a Lexus kulcsát. Furcsa volt, hogy most nem a mi régi sulinkba mentünk. Nos, igen. Az a tény, hogy most a mocskos… szóval velük kell egy suliba járnunk, nem volt könnyű. Először is, muszáj volt lepleznünk azt, hogy utáljuk őket. Másodszorra, ezt nem lehet leplezni. Az utálatot mindig is ki tudtam mutatni, most senki ne kérjen arra, hogy ne mutassam. A harmadik, az pedig a sok vita. Nem szabad vitáznunk, „farkasos” dolgokról beszélnünk. Túl sok szabály, és ráadásul még ezek is itt vannak. Nem törődtem sokat vele, inkább próbáltam Jakere és a kicsinkre gondolni. Nem látszódott, hogy babánk lesz, de belül ő ott volt. Ott volt, s tudtam, Jake is nagyon szeretné már őt.

-Jake… - kezdtem lassan a kocsiban, félúton voltunk a sulink felé.

-Mondjad… vagyis mondjátok – fénylő fogsorát mutatta nekem, mikor rám mosolyogott. Nem kellett magamat kényszeríteni, alapból viszonoztam a mosolyát.

-Mi legyen a neve…?

-Rebecca? – kérdezte, s egy futó pillantást vetett rám. Gondolom a reakciómat akarta lesni. De nem jött neki össze.

-Nem is tudom… és hogy ha nem fog neki tetszeni? És ha fiú?

-Ha fiú, akkor szerintem legyen Jacob – persze mind ezt egy önelégült, beképzelt mosollyal tálalta. Megráztam a fejemet, s nevettem egy jót.

-Az én kis egoistám  – majd egy cuppanós, már – már nyálas puszit nyomtam sima barna bőrére. Elmosolyodott, s az út további hátralévő részében a babáról, s a nem oly’ messzi jövőről beszélgettünk. A Forks-i gimi parkolója szinte zsúfolásig volt, de mégis találtunk magunknak egy jó helyet. A bejárattal szemben, Jessica kocsija mellett. Kiszálltam nagy vidáman, Jake bezárta a kocsit, mely halk pityegéssel jelezte, hogy a kocsi zárva. Megfogtam a kezét. Olyan jó meleg volt. Tovább sétáltunk. Az, hogy néznek minket már teljesen megszoktam, s most sem nagyon érdekelt. Kivéve az, amikor a Cullenék néztek. Zavart. Úgy néztek ránk, mintha valami rosszat tettünk volna. Pedig csak annyi, hogy mi mások vagyunk, mint mi.

-Jake…  – kezdtem bizonytalanul, miután elmentünk az összes Cullen mellett.

-Mondjad? – hallhatóan aggódott. Megálltunk, majd a szemembe nézett.

-Jake… nem bírom. Nem akarom, hogy ennyien utáljanak.

Jake megrázta a fejét, majd a közeli ablak, jó fél méter széles ablakpárkányára ültetett, majd szorosan elém állt.

-Nem hagyom, hogy bántsanak. Ha valamelyik csak hozzád ér, mindenki előtt fogom megölni.

-Köszönöm, de azért ne ígérj ilyeneket. Én csak egyet kérek… – mondtam, s átkaroltam a nyakát. Még így is magasabb volt nálam.

-Hallgatlak – újra rám mosolygott.

-Maradj mellettem… – suttogtam a fülébe, s szorosan hozzábújtam – örökre…

Hallottam egy halk, elfojtott nevetést. Az ígéretét egy csókkal akarta hivatalossá tenni, de mivel az igazgató reggeli őrjáratott végzett, nem sok esélyünk maradt, hogy az ígéretet valóssá tegyük. Az igazgató  halk, ám annál erőteljesebb krákogást imitált, mikor hozzánk ért.

-Kérem, Mr. Black. Ez egy iskola. Vegyen példát a Cullen családról.

-Csak a halálod után…  – suttogta halkan Jake.

-Hogy mondta? – látszódott, hogy az igazgatónak a feje kétszeresére duzzad, s olyan piros volt, mint egy szépen megérett alma. Elmosolyodtam, de nem kellett volna.

-Kisasszony, maga ne nevessen. Ma ön elzárásban részesül – azzal a nagy kezeivel rám mutatott.

-Che… végre van igazság…  – lehetett hallani Richi hangját nem messze tőlünk. Az igazgató megfordult, én meg a lehető legszúrósabb tekintetemmel néztem Richi felé.

-Ön is elzárást kap. Mind a ketten az órájuk befejeztével fáradjanak az irodámba, s ott meglátjuk, mennyi ideig is lesznek elzárva – mondta ellentmondást nem tűrően, majd fejét felemelve elment. Jakere néztem, az arcom olyan lehetett mintha citromba haraptam, mert Jake egyből kezei közé vette az arcomat s a lehető legközelebb húzott magához.

-Megyek veled én is. Nem engedem, hogy összezárjanak vele – suttogta alig hallhatóan, s szinte a szavakat a számra illesztette. Az ajkára néztem.

-Jake, nem kell. Sőt, könyörgök, hogy ne gyere… kérlek – majd megsimogattam a fejét s beletúrtam a hajába. Éreztem, hogy szinte mindenki minket néz. Cullenék a legjobban, de volt egy olyan érzésem, mintha Bella féltékeny lenne. Jake adott egy puszit a számra, legalábbis ő csak egy puszit akart adni, de én nem csak egy puszit akartam. Megragadtam a tarkóját s közelebb húztam magamhoz. Percekig voltunk így, míg el nem kellett válnunk a levegőhiány miatt. Nagy levegőt vettem s Jake ragyogó barna szemeibe néztem.

-Nocsak, csak nem a két kutya? – kérdezte önelégülten egy túl ismerős hang olyan közelről, hogy már idegesítő volt.

-Na mi van, Edward, csak nem féltékeny vagy? Féltékeny vagy? – jegyeztem meg gúnyosan, de nem néztem rá.

-Én, féltékeny? Jó  vicc – itt tartott némi hatásszünetet, bár nem tudtam rá  jönni, hogy miért – A többit… hol hagytátok?

-Tudod, drágám, csak mi járunk suliba, ők magántanulók – mondtam, s ránéztem. Röhögött. Halkan, magában röhögött. Jake hátrébb ment, s én így le tudtam szállni. Le is szálltam, Edward elé álltam, s elég rendesen remeget a kezem, s az egész testem.

-No, csak nem ideges vagy?

-Csak nem direkt provokáltok?

-Én ilyet sose csinálnék…

-Ahelyett, hogy engem csesztettek, inkább keresnétek Bella szüleit… bár azt tudtam, hogy a vámpírok érzéktelenek, de hogy ennyire…

Bella lépett oda, láthatóan letojta az egészet.

-Nos, a szüleim megvannak. Megtaláltuk őket, hála Edwardnak – s Bella Edward vállára tette a kezét, s Edwardra nézett.

-Ja, persze. Azért vagy ilyen bús, mert itt vannak a szüleid… vagy alapból ilyen kis bánatos vagy…?

-Állj le, jó? –  mondta Emmet, s odajött a többi rohadékkal együtt. Erőt vettem magamon, s Emmethez mentem.

-Állítsd le a híveidet, kedvesem – mondtam, majd megfordultam, nem törődve a feszültségről, mely a levegőben áramlott, megfogtam Jake kezét, s bementünk a termünkbe. Jake, mikor eljöttünk, egy cseppet meglepetnek tűnt, de utána csak vigyorgott, s szerény meglátásom szerint büszke is volt rám.

-Jake… – kezdtem a teremben, mikor mellé ültem, s előpakoltam a biológia órára – szerinted meddig kell őket elviselnünk?

-Szívem, nekem már az is elég, hogy ha nem érzem folyamatosan Bella féltékenységét.

-Ó, szóval féltékeny…  – mondtam halkan, s már meg is fogalmazódott bennem egy terv.

-Szerinted tényleg kiszabadították a szüleit? – kérdezte Jake, így felébresztett a terv kivitelezéséből. Értetlenül bámultam magam elé, míg el nem jutott az agyamig az, amit mondott, majd gondolkodóba estem.

-Lehetetlen. Jacky nem olyan, akit egy nap alatt le lehet győzni, megfontolt, alapos terv kell. Olyan, mint amilyen nekem van.

-Becky, megbeszéltük, hogy nem mész oda. Főleg nem a babánkkal együtt – mondta Jake majd a kezét a hasamra tette, érzékeltetve, ő itt van.

-Persze, tudom. De nem tudom megbocsátani neki, amit velem tett. Még…még mindig bennem él az, amikor… – az emlékek hatására könnyes lett a szemem, s újra hallottam azok a szörnyűségeket, amit Jake-ről mondott. Jake megölelt, majd egy lágy csókot nyomott a fejemre. Két percembe telt, míg végleg regenerálódtam.

-És mi van a látomásaiddal? Mostanában nem nagyon voltak, ugye?

-Igen – mondtam a regenerálódás  – valójában, amióta veled vagyok, ritkábbak, de ennek csak örülök.