A napok rohanva múltak. Többnyire egyedül voltam a szobámban, és próbáltam rendezgetni olyasformán, ahogy nekem a legotthonosabb. Volt időm gondolkodni. Egyetlen dolgot tudtam csak biztosan: egy szörny vagyok. De végül is arra jutottam, hogy ameddig nem ölök meg egy embert sem, addig nem foglalkozom ezzel a ténnyel. 

      Layla sokat beszélgetett Ben-nel, a képességére akart fényt deríteni. Nem kellett sokáig várni. Ben-nek félelmetes képesség van a birtokában. Képes kikapcsolni mások érzékeit. És ami még meglepőbb: rám ő sem tud hatni. Míg saját szememmel láttam, hogy Layla percekig vakon járkál, velem továbbra sem történt semmi. Ez megerősítette Layla gyanúját, miszerint valamiféle pajzzsal rendelkezem. Ezek után Layla gyakorolt velem, hogy ki tudjam terjeszteni másokra is a pajzsot. Már egészen jól ment. Amikor az engem védő ,,burkot” kiterjesztettem Layla-ra akkor Ben semelyikünkön sem tudta gyakorolni félelmetes képességét. 

      A sok időmből jutott arra is, hogy Layla-t  faggassam, illetve hogy váltsak néhány mondatot Ben-nel. Layla-t főleg az ellenségekről kérdeztem, többet akartam tudni azokról akik ellen egyszer majd harcolni fogok. Layla viszont alig akart bármit is ebben a témában elárulni, úgyhogy egyenlőre felfüggesztettem a kérdezést, elvégre egyszer úgyis megtudom. Ben-nel más volt a helyzet. Kedves srác, kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok vele gyakrabban beszélgetni. 

      Reggel viszont egy elég furcsa dolog történt: 

      - Lucy! Ben! Meg szeretnélek kérni benneteket, hogy pár napra hagyjátok el a házat. Nem lenne jó ha…. – Layla gyorsan elhallgatott. 

      - Ha…? – nem értettem mit nem akar velünk megosztani Layla. 

      - Semmi, csak éppenséggel újabb átváltoztatásokra fog sor kerülni, és nem lenne jó, ha ti is itt lennétek – válaszolta Layla kicsit szomorúan. 

      - A vér miatt? – Ben-en látszódott hogy megérti miért akar minket elküldeni Layla. 

      - Többnyire igen. Jó lenne ha pár mérfölddel arrébb mennétek, de azért ne menjetek túl messzire, és lakott terület közelébe sem. És kérlek 3-4 napig ne gyertek vissza. 

      - Rendben van. Mikor induljunk? – Ben-t látszólag nem zavarta különösebben, hogy éppen embereket készülnek szörnyeteg-sorra ítélni. 

      - Minél hamarabb. Estére már feltétlenül ne legyetek itt. 

      Ezek után Ben-nel rögtön elindultunk. Nem tudtuk, hogy merre megyünk, csak futottunk. Már egészen  sötét volt, amikor megálltunk. Nem voltunk fáradtak, csak meguntuk a céltalan futást. Egy barlang bejáratánál ültünk le, és figyeltük az erdőt. Pár óráig csendben ültünk, majd Ben megszólalt: 

      - Akkor most itt ülünk 3 napig némán? 

      - Attól függ. De beszélgethetünk is.

      - Mégis mitől függ? – értetlenkedett Ben. 

      - Attól, hogy te akarsz-e beszélgetni velem. 

• És ha akarok? – kérdezte mosolyogva.

Egy pillanatig nem tudtam szóhoz jutni, annyira elbűvölt a mosolyával. Az eddig eltelt idő alatt még egyszer sem mosolygott igazából, de a mostani után alig tudtam szóhoz jutni.

      - Akkor természetesen beszélgethetünk. 

      Innentől kezdve a következő két napot megállásnál nélkül végigbeszéltük. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna ilyen sokat egyszerre. Alaposan kifaggattuk egymást, így sokat megtudtam róla. Ember korában Brooklyn-ban lakott a szüleivel és a húgával. Úgy emlékszik, hogy a húgát nagyon szerette, és  sok mindent csináltak együtt. Volt egy kutyája is, akit nagyon kedvelt. Sok barátja volt, és szerette az autókat és a motorokat. Műszaki egyetemre járt. Két hónappal ezelőtt volt a huszadik születésnapja.  

      Ahogy mesélt magáról, éreztem, hogy egyre jobban megkedvelem. Okos és kedves srác, és az sem elhanyagolható, hogy jól néz ki. 

      Ő is kérdezett engem, s én emberi emlékeim alapján igyekeztem válaszolni neki. Ekkor ébredtem rá, hogy hiányoznak a szüleim. Bár nem sok dolog maradt róluk a fejemben, mégis éreztem, hogy annak idején nagyon szerettem őket. Én építésznek tanultam. Ez mindig is érdekelt, ráadásul apám is az volt. A munka mellett dolgoztam az étteremben is, ahonnan azon a bizonyos estén kirúgtak. Az emlékeim homályosak voltak, és néhol hiányosak is. Volt egy pár barátom, akire emlékszem, de sok mindenkire nem. Aztán más dolgokról kezdtünk beszélgetni: 

      - Furcsa ez a vámpír-dolog igaz? – kérdezte megint mosolyogva. 

      - Az nem kifejezés, hogy furcsa. Egyik nap még éled nyugodtan az emberéleted, rá három napra pedig már arra ébredsz, hogy egy szörnyeteg vagy. Egy olyan lény akiről egészen addig azt hitted, hogy csak a mesékben létezik. Ez nekem több mint furcsa – válaszoltam a kelletnél erőteljesebb hangon. 

      - Nekem furcsa. A barátaimmal sokat viccelődtünk, többek között a vámpírokról is. Például tudod mit iszik a vámpír ha ideges? 

      - Nem. 

      - Csigavért! – ez tényleg vicces volt, bár nem értettem teljesen, hogyan tud ilyen könnyen beszélni a témáról. 

      Egy darabig megint csendben ültünk, míg én nem javasoltam, hogy ideje lenne visszamennünk. Az én időérzékem ( amely mostanában csalhatatlan) szerint már eltelt három nap, és míg visszafutunk, az  is egy fél nap lesz. 

      A vámpírlétemben kétségkívül a futást élveztem a legjobban. Nem emlékeztem rá, hogy emberkoromban különösebben szerettem volna a sebességet, de ez a dolog, mint sok más, nagyon megváltozott. Csodálatos érzés volt mindennél gyorsabban keresztülszáguldani az erdőn. 

      Sokáig futottunk, majd egy fél mérfölddel a ház előtt lassítottunk. Itt már sokfajta illatot éreztem, és szerintem mind vámpírszag volt. Sok vámpíré. Ben-nel egymás mellett léptünk be az ajtón, és nagyot csodálkoztam az elém táruló látványtól.