Csendesen mentem a ház felé, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Ben-t. Beszélnem kellet vele, ennyit tudtam. Fogalmam sem volt a válaszáról, csak reménykedni tudtam. De azt is meg fogom érteni, hogyha nem érez úgy irántam, mint én őiránta. 

Mikor a házba értem, egyből Ben szobája felé vettem az irányt. Már egész közel jártam az ajtajához, amikor sarkon fordultam, és bekopogtam Chris-hez. Helyesebben csak be akartam kopogni, de mielőtt a kezem hozzáért volna az ajtóhoz, megszólalt Chris. 

• Gyere be nyugodtan, Lucy! – mondta.

Gyorsan odarohantam Chris mellé. 

      - Chrisy! Nem látod, hogy mit fog egy kérdésemre válaszolni Ben? – kérdeztem hadarva, és láttam rajta, hogy alig érti meg, amit mondani akarok. 

      - Nem. De annyit mondhatok, hogy ő is azon gondolkozik, hogy beszéljen-e veled. Ennél többet nem mondhatok el, ezt nektek kettőtöknek kell megbeszélnetek. – közölte velem Chris. 

      - Még hogy nem mondhatsz el többet! Igazságtalanság, hogy te mennyi mindent tudsz, és ezeket az információkat nem osztod meg velünk! Annyira önző vagy! – kiáltottam idegességemben neki, de ezt egy pillanat múlva már meg is bántam. 

      - Jajj Chris, én nem úgy értettem! Nem akartalak megbántani! Nem komolyan gondoltam, csak tudod nagyon feszült vagyok a rám váró beszélgetés miatt. – mondtam, megint csak hadarva. 

       - Semmi baj! Csak ne legyél ideges, mert nincs okod rá! –  mondta elbűvölően mosolyogva, majd elegánsan kisétált a szobából. Az ajtónál még visszafordult és rámkacsintott. 

Nem tudtam, hogy ezt most biztatásnak vegyem-e, vagy esetleg teljesen félreértettem Chris-t.

Most már alig mertem megközelíteni Ben szobáját. Miközben kopogtam, annyira ideges voltam, hogy ha ember lettem volna, akkor már biztosan remegett volna a kezem. 

      - Szabad - szólalt meg Ben. 

Vettem egy nagy levegőt, csak úgy megszokásból, ugyanis a vámpírszervezetem nem igényelte a folyamatos oxigénellátást.  

Úgy léptem be, hogy felkészültem minden lehetséges eshetőségre. 

      - Szia Ben! Azért jöttem, mert szerintem beszélnünk kellene. Van közöttünk egy-két tisztázatlan dolog – vágtam bele a mondandómba. 

      - Igen, szerintem is ránk férne egy kis beszélgetés. – helyeselt Ben. 

      - Nos, szerintem először azt kellene tisztáznunk, hogy most mi is van közöttünk, hogy ez most egy barátság, vagy esetleg… - félbeszakítottam am mondatomat, mert egyszerűen nem bírtam tovább mondani. 

- Valami más, valami több. – fejezte be Ben. 

- Igen, én is hasonlót akartam mondani. – szólaltam meg pár pillanat múlva. 

- Lucy! Én már rég el akartam mondani valamit! Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy romantikus filmből szedtem volna, de ez most nem érdekel. De én akkor is szeretlek, és nekem ez számít, és nem tudom, hogy te hogy érzel irántam, de azt hiszem ismerned kell az én érzelmeimet. – mondta szenvedéllyel teli hangon Ben. 

      - Én is csak ezt akartam mondani. Csak annyit, hogy szeretlek. –  mondtam halkan és bizonytalanul. 

És bár a jelenet egy hollywood-i romantikus filmre emlékeztetett, engem se nagyon érdekelt.

Más dolog foglalkoztatott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Ben is szeret engem.

Annyira szépnek láttam mindent, mintha csak egy álomvilágba csöppentem volna, ahol mindenki boldog és minden gyönyörű.

Ben lehajolt, hogy megcsókoljon.  

Hihetetlen szenvedéllyel csókolt meg, de egy pillanat múlva becsapódott az ajtó, és May jelent meg. 

      - Bocsi a zavarásért, tudom, hogy nem a legjobbkor jöttem, de Layla azt üzente, hogy mindenki azonnal legyen a ház előtt, és hogy életbevágóan fontos dologról van szó. – darálta May, majd eszeveszetten rohant tovább, le a lépcsőn, a többiekhez. 

Ennyit az álomvilágról. Az egyik pillanatban a mennybe éreztem magam, most meg olyan mintha a pokolban lennék. Hogyan is juthatott eszembe, hogy pár percig boldog lehetek, és hogy a gondok megvárnak, meg hogy a vámpírok kibírják néhány óráig háborúzás nélkül? 

Miközben elindultunk lefelé, a kezeink egymásba fonódtak, és ez erőt adott. Mert most már bármi is fog történni, mi itt leszünk egymásnak, és ez a fontos.