A ház előtt a többiek körülállták Layla-t. Amikor Lay észrevette, hogy mi is csatlakoztunk, beszélni kezdett.

      - Chris-nek látomása volt… - mondta Lay – Az ellenség támadni készül. Nem tetszik nekik, hogy ilyen sokan vagyunk. Mostantól sokkal többet fogunk gyakorolni! – jelentette ki. 

      - Még többet??? – fintorgott Adam. – Már így is minden nap… 

      - Kérlek ne kezd megint! – mondta Layla lemondóan. – Emellett van még egy közölnivalóm. Pár nap múlva el fogok utazni, és néhány hétig nélkülem kell boldogulnotok. Arra szeretnélek megkérni benneteket, hogy hallgassatok Lucy-re, a távollétem idején ő helyettesít. 

Abban a pillanatban mindenki rám szegezte a tekintetét, majd azzal a lendülettel el is kapták rólam.

Próbáltam olvasni az arcukról, de nem láttam dühöt, megvetést, vagy hasonló negatív érzelmet rajtuk. Úgy tűnt, elfogadták a hallottakat. 

      - Rendben. – mondta Lay kurtán, mialatt ő is mindenkin végignézett. – Akkor ma délután gyakorolni fogunk – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon. – Lucy! – fordult hozzám – Nagyon alaposan figyeld meg ma az edzés menetét, ugyanis nemsokára neked kell majd a helyettesítened.

Bólintottam, majd a többiekkel együtt a tisztás felé indultam, ahol gyakorolni szoktunk. 

Az edzés alatt végig Layla-t figyeltem, le se vettem róla a szememet, próbáltam az agyamba vésni minden egyes mondatát és mozdulatát, ami a vámpírelmémmel egészen könnyen ment.

Nagyobb problémát jelentett, hogy a gondolataim folyton elkalandoztak.

Többnyire Ben járt a fejemben, és az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor bevallotta, hogy szeret. Az is foglalkoztatott, hogy mi lesz velünk ezután, de nem volt semmi elképzelésem a jövőt illetően.

A vámpírlét egyik előnye, hogy egyszerre több dologra is tudsz koncentrálni. Ezt most kétségkívül a hasznomra fordíthattam. Nem is tudom, hogy mi történt volna, - ha úgy mint emberi életem alatt – elterelődik a figyelmem. Az valószínűleg katasztrofális következményekkel járt volna. 

Az edzés után Layla-val még sétáltunk egyet az erdőben, mert még meg akart velem beszélni pár dolgot. 

      - Lucy! – fordult felém aggodalommal teli arccal. - Nem viccből mondtam, hogy legyél résen, és hogy ne provokáld a támadást! 

      - Rendben. Észben fogom tartani – próbáltam megnyugtatni. 

      - Ahogy már említettem, Chris látta, hogy támadni készülnek. Látta, amint újakat változtatnak át, és kiképzik őket. Nem szeretném, ha harcra kerülne a sor, amíg távol vagyok, tehát légy szíves, és tartsd szem előtt az előbb hallottakat. 

      - Meglesz. De tudod már, hogy mikor kell indulnod? – érdeklődtem kicsit tartva a válaszától, mert szükségem volt némi felkészülési időre, nem lehetek kerülhetek csak úgy a döntéshozó szerepébe. 

      - Nem, még mindig nem mondhatok semmi közelebbit, de ígérem, hogy időben szólni fogok. Egy hívásra várok – mondta elgondolkodva  – Ó, a hívásról jut eszembe… -

Lay a zsebében kezdett kotorászni, majd előhúzott egy kicsi, vékony fekete mobilt. – Ez a tiéd, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot. Ha szükséged lenne rá, akkor találsz még ilyet a dolgozószobában, az íróasztal második fiókjában. 

      - Jó, akkor igyekszem semmiről sem elfelejtkezni. – húztam el a számat, és gondolatban egyfajta listát próbáltam az intelmeimről összeállítani. 

      - Ezt úgy mondod, mintha még ember lennél – nevetett fel Lay. 

      - Bárcsak az lennék… - motyogtam szinte némán, azzal a szándékkal, hogy senki se hallhassa meg. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen vámpírok vagyunk. 

Szerencsére Lay nem vett tudomást erről a kijelentésemről.

Amit abban a pillanatban meg is bántam, ahogy elhagyta az ajkaimat. Ha Layla nem változtatott volna át, akkor nem ismertem volna meg Ben-t. Addig tényleg úgy gondoltam, hogy bárcsak ne találkoztunk volna. De akkor, nem talál rám a szerelem. 

Miután visszamentünk a házba, úgy gondoltam, hogy megkeresem Ben-t. A szobájában épp zenét hallgatott. Mire az ajtajához értem, ő már elindult elém  

     - Mit szólnál ahhoz, Lucy, hogyha sétálnánk egyet? – kérdezte mosolyogva. 

      - Részemről oké. – válaszoltam, Belül furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ő mit gondol kettőnkről. 

Ben kézen fogott, majd magával húzott. Egy darabig szótlanul sétáltunk, elmerülve a gondolatainkban. Aztán egyszer csak megállt, majd mélyen a szemembe nézett. 

      - Lucy! Kimondanál a kedvemért valamit? – kérdezte, miközben tekintetével az arcomat fürkészte. 

- Mit? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, mit akar hallani. 

- Azt, hogy szeretsz. – suttogta, miközben tökéletes arcával az enyém felé közelített. 

- Szeretlek! – motyogtam bizonytalanul, tekintetemet a földre szegezve. 

Mutatóujjával az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. 

- Olyan jól esik hallani. – mosolygott meghatottan. – Én is szeretlek! 

Ajkaival lágyan megérintette az enyémeket.  Lehunytam a szemem, gondolatban hallottam a halott szívemet vadul dübörögni.

Ben megszakította a csókunkat, és mélyen a szemembe nézett. 

- Szeretnék adni neked valamit. Remélem, elfogadod. – mondta reménykedve. – Nem nagy szám, de én szeretném, neked adni. Szeretném, ha hordanád. – hadarta, miközben felemelte a kezemet, és felfelé fordította a tenyeremet. Majd a másik kezével beleejtett valamit, az ujjaimat pedig gyengéden rázárta. 

Amikor ránéztem a markomban lévő apró tárgyra, láttam, hogy egy nyakláncot kaptam, amin egy szív alakú, egészen sötét - már majdnem fekete – kőből készült medál volt. 

  - Nagyon köszönöm – rebegtem meghatottan. 

      - Szívesen. Biztosan jól fog állni neked - mondta, miközben kivette a kezemből az ajándékomat. A hátam mögé lépett, és a nyakamba akasztotta, majd apró csókot lehelt a vállamnál lévő gödröcskébe.

Ismét elém lépett vámpírgyorsasággal, majd megcsodálta rajtam a nyakláncot. 

      - Gyönyörű vagy! – mormolta. 

Hozzám lépett, majd megcsókolt, én pedig ismét úgy éreztem, hogy élettelen szívem vadul dobog a mellkasomban.

Ajkaink tökéletes összhangban mozogtak, és egyre többet akartak.

Hirtelen hátrébb húzódott, majd hihetetlen erővel szorított magához.

      - Annyira szeretlek – mormolta szenvedélyesen az ajkaimnak. 

      - Én is téged. – válaszoltam. 

A vallomásunk még tökéletesebbé tette ezt a meghitt pillanatot. 

Nem tudom, hogy mennyi ideig állhatunk ott egymást ölelve, de egyszer csak azt vettem észre, hogy korom sötét az ég.

Ben-nek is feltűnhetett, hogy elég későre jár, mert - kibontakozva az ölelésemből - átfogva a derekamat, majd megindult a ház felé. 

Odabent a szokásos kép tárult a szemünk elé. A többiek a tévé előtt ültek, és focimeccset néztek.

Mi is elhelyezkedtünk a hosszú kanapén. A tévére nem is figyeltem, mert Ben a karjaiban tartott, és én pedig egyfolytában őt néztem. 

      - Lucy! – kiáltott le Alicia a lépcső tetejéről - Layla azt kéri, hogy gyere fel a dolgozószobájába. Felesleges volt kiabálnia, – hiszen, ha suttog, akkor is tökéletesen halljuk -  de úgy látszik nem csak bennem maradtak meg bizonyos emberi szokások. 

Kelletlenül, de felmentem Layla-hoz, aki éppen egy kisebbfajta utazótáskába csomagolt.  

      - Nos, úgy alakult, hogy még ma éjszaka el kell utaznom – közölte kimérten. – De ne ess pánikba, hiszen már mindent megbeszéltünk – próbált megnyugtatni. - Vagy esetleg van még valami kérdésed? – fordult felém. 

Egy pillanatig ledöbbenve álltam. Azt gondoltam, hogy van még pár napom felkészülni a vezető szerep átvételére, és hogy addig is tanulhatok Layla-tól. Látszik tévedtem. 

      - Nem, nincs kérdésem – motyogtam zavartan. 

      - Rendben – mosolygott rám Layla, majd behúzta a zipzárat a táskáján. – Tartsd be, amire kértelek, és akkor nem lesz semmi baj! Tudom, hogy képes leszel rá! Majd időnként jelentkezem. Te csak akkor hívj, ha igazán fontos! – sorolta az intelmeit. – És még valami: ne menjetek emberek közé! Most mennem kell. Viszlát, Lucy! 

Layla sarkon fordult, majd kiugrott a nyitott ablakon. Még pár másodpercig hallottam, ahogy az erdő felé fut, utána teljes csend vett körül, leszámítva azt, hogy odalent folyamatosan szólt a tévé. 

Ott álltam dermedtem még egy darabig, mire sikerült felfognom, hogy mi is történt az elmúlt pár percben, aztán összeszedtem magam, és lementem a többiekhez. 

      - Layla elment. – közöltem egyszerűen.  

Mindannyian ledöbbentek, aztán mikor föleszméltek, mindenfelől suttogás hallatszott. Azt próbálták kitalálni, hogy miért távozott ilyen hirtelen. Kis idő múlva már engem faggattak erről. 

Pár óra elteltével Adam jött le idegesen a lépcsőn. 

      - Nem láttátok Chris-t? – kérdezte türelmetlenül. 

      - Nem – válaszoltunk egyszerre. 

      - Azt mondta, elmegy sétálni, de ennek már több órája. Körülnéztem a közelben, de sehol sem találtam. – hadarta Adam idegesen. 

„Hol lehet Chris? Te jó  ég! Pár órája, hogy Layla elment… Mi meg máris slamasztikába kerültünk… Remélem, hogy Chris jól van, és hogy hamarosan előkerül, mindenesetre meg kell keresnünk.”  

      - Mit tegyünk, Lucy? – kérdezte Lotti, miközben mindenki felém fordult. 

      - Gyerünk, keressük meg Chris-t – harsogtam kétségbeesetten. 

Mindannyian Chris keresésére indultunk. Csak remélni tudtuk, hogy nem esett baja…