A nevem Mary Even. 17 éves árva lány vagyok, akinek a szülei egy autóbalesetben haltak meg, így nekem 16 éves koromig árvaházban kellett élnem. Van egy ikertestvérem Sarah, aki egyben a legjobb barátnőm is, így elválaszthatatlanok vagyunk. Nekem hátközépig érő barna hajam, és étcsokoládé színű szemem, testvéremnek viszont gyönyörű derékig érő, szőke haja volt, viszont a szeme tengerkék. A hajam és a szeme színe volt az egyetlen, ami különbözik a testvéremtől. Külsőleg és belsőleg is teljesen egyformák vagyunk. A testvéremnek és nekem márciusban van a születésnapunk, így már fél éve betöltöttük a 17 éves kort. Ekkor ránk talált egy házaspár, akiknek nem lehetett gyerekük. A többi ember mindig nálunk jóval fiatalabbakat vittek el, és most mivel teljesen fordítva volt, minket vitt el az újonnan érkezett házaspár. Olyan boldogok voltunk Sarahval, hogy elsírtuk magunkat. Armand Wood és a felesége Poppy Wood, olyan mások voltak, mint a többi ember. Aranybarna szem, sápadt bőr és szemkápráztató gyönyörűség. Armand rövid fekete hajú, magas és kissé izmos alkat volt. Poppynak pedig hosszú méz szőke vállig érő haja volt, olyan magas, mint Sarah. Én két centivel vagyok magasabb ikremnél. Mikor „haza” vittek minket, lélegezni is alig bírtunk. A házuk, ami most már a miénk is belül még szebb és nagyobb volt, mint kívülről gondoltuk volna. Az új szüleink nagyon boldognak látszottak, és büszkén mutatattak be az embereknek. Már egy hete csak ismerkedtünk és boldogan éltünk, mikor Armand és Poppy egy-egy új kocsit vettek nekünk. Nekem egy fekete Porsche 911 Turbo modellt vettek, míg testvéremnek egy ugyanolyat pirosban, persze, hogy csak egy kicsit különbözzön a kettő egymástól. Fantasztikusan éltünk. Gazdagok voltunk, akiket mindenki szeretett. Bár észrevettük, hogy szüleink sosem mennek a napfényre. Igaz itt Miamiban, nem sokat süt a nap, de vannak olyan napok, mikor imádtunk lemenni a tengerpartra Sarahval, de sajnáltuk, hogy Poppy és Armand sose jönnek velünk. Mikor pedig hívtuk őket is, hogy tartsanak velünk, mindig kitaláltak valami kifogást.

- Holnap suli! – mondtam és ledőltem az ágyamra. Természetesen Sarahval közös szobánk volt, amihez egy hatalmas fürdőszoba és terasz is kapcsolódott.

• Igen! Én már alig várom! Kíváncsi vagyok, hogy fogadnak majd! – lelkendezett mellettem ikrem.

Másnap reggel a szokottnál is korábban keltünk. Mindig egyszerre ébredtünk fel, akárhány óra is lehetett, ez valami ikres dolog. Elkészültünk Sarahval és valami elfogadhatót kerestünk. Nem feltűnőt, de azért mégis csak az első napunk. Gondoltuk. Én egy kék spagetti pántos toppot és egy sötétebb farmert vettem fel, míg testvérem, ahogy szokta egy fehér szoknyát és egy ugyanolyan színű toppot viselt. Megengedtünk magunknak egy kisebb sminket is, majd táskával a kezünkben elindultunk a nappaliba. A szüleink mosolyogva vártak minket. Kivételesen Armand is itthon maradt erre a napra, hogy bíztasson minket „nem lesz semmi baj”. Mivel ő orvos, sokszor nincs itthon. Viszont Poppy, aki nagyszerű anya volt, mindig itthon volt és boldogan főzött nekünk. Bár ők nem ettek annyit, mint Sarah és én, ami mindig is aggasztott minket. Ma viszont ezzel nem törődtünk.

• Jaj, annyira hiányozni fogtok, hogy nem lesztek itthon egész nap. – mosolygott ránk Poppy, majd mindkettőnket alaposan megölelt. Armand, természetesen egy visszafogottabb ölelésben részesített minket, de azért ez is kimutatta a szeretetét.
• Sok szerencsét lányok! Érezzétek magatokat jól! – mosolyogtak és integettek utánunk, mikor már a kocsiban ültünk.
• Köszönjük! Sziasztok. – kiáltottam, majd kihajtottam a garázsból és elindultam a suli felé. Az iskolánk persze a legjobb, egész Amerikában. A neve: USA State High School. Sarah és én, mindig is kitűnő tanulók voltunk, de a szüleink halála és az árvaház is kicsit rontott az iskolai jegyeinken. A házunktól nem messze van a suli, így hamar odaértünk. Persze már nagyon sokan ott voltak, és eléggé meg is néztek maguknak… sajnos. Sarahnak, már nem annyira tetszett ez a dolog, mikor kiszálltunk a kocsikból.
• Mary! – suttogta Sarah. – Olyan sokan néznek. Biztos jó ötlet volt, hogy egyből így jöttünk? – kérdezte még mindig suttogva.
• Na, mi van? Azt hittem, te bátor vagy! – incselkedtem vele.
• Hé… Ne már! – nevetett fel. Ekkor egy fekete hajú, cserkésznek kinéző fiú lépett oda mellénk.
• Sziasztok! Én Peter vagyok! Gondolom ti, vagytok az új diákok, akikről már mindenki beszél. – mosolygott ránk. – Nyugi, azért nem olyan vészes a helyzet. – kuncogott halkan, mikor meglátta a kétségbeesett arcunkat.
• Ó! Szia! Én Mary vagyok, ő pedig a testvérem Sarah. – mutattam be testvéremet is.
• Hali. – mosolygott ikrem.
• Jól veszem észre, hogy azt sem tudjátok, mit kell tenni? – kérdezte gúnyosan.
• Hát… igen! Nem nagyon tudunk még kiigazodni. – húztam el a számat. Ekkor hangosan felnevetett.
• Ne aggódjatok! Segítek nektek! Milyen órátok lesz és hol? – kérdezte Peter.
• A 35-ös teremben, spanyol. – válaszoltam.
• Akkor gyerünk, nem sokára becsöngetnek. – mondta, majd elindult az épület felé. Utána mentünk, és elég sok fiú megnézett minket magának. Mikor megérkeztünk a terembe, megköszöntük a segítséget Peternek, és már az egyik asztalnál ültünk ikremmel, mikor belépet a tanár. Szerencsére nem állított ki az osztály elé, csak apót biccentett üdvözlés képen. Az anyag számunkra nagyon unalmas volt, mivel az előző sulinkban már az egész könyvet átvettük, és a tanár is csodálkozott, hogy Sarahnak és nekem felső-fokúnk van spanyolból.
• Ó! – csodálkozott. – Hát akkor, talán adok valami külön feladatot, és akkor kicsit gyakorolhattok. – mondta, még mindig kábultan.
• Rendben, tanár úr! – kuncogtam. Ez a nap gyorsan eltelt, de sajnos voltak olyanok, akik nem nagyon kedveltek minket. Sarahval nem nagyon törődtünk vele, így csak beszálltunk a kocsikba és hazafelé száguldottunk. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez az éjszaka lesz, az, mikor az egész életünk megváltozik.