Mikor hazaértünk a szüleink igen feszültek voltak, amit mi nem nagyon értettünk. Nem válaszoltak a kérdéseinkre, így még jobban aggódni kezdtünk. Azt mondták, hogy menjünk fel a szobánkba és csináljuk, meg a leckénket. Nem kaptunk házit, de úgy gondoltam, hogy jobban járunk, ha nem leszünk most láb alatt, így felmentünk.

• Vajon mi történhetett? – kérdezte Sarah. – Láttad Poppy arcát, azt hittem elsírja magát. Nem értem. – tette még hozzá.
• Armand is más volt. – mondtam. – Lehet, hogy inkább el kellene menünk vásárolni, az, minket is lenyugtatna, és talán a szüleink is örülnének nekik. – gondolkodtam hangosan.
• Jó ötlet! - lelkesedett ikrem. Lementünk a nappaliba, ahol még mindig kínos csend volt.
• Elmehetünk vásárolni? – kérdeztem halkan.
• Persze! Menjetek csak. Van nálatok pénz? – kérdezte Poppy.
• Igen! Majd jövünk, sziasztok. – mondtuk testvéremmel, majd kimentünk a kocsikhoz. Úgy döntöttünk, hogy most csak az én kocsimmal megyünk. Elindultunk és egy hatalmas bevásárlóközpontnál álltunk meg. Sokáig nézelődtünk és persze mindenhol vettünk valami kis apróságot. Imádtunk vásárolni. És ez se Armandot, se Poppyt nem idegesítette, sőt. Inkább örültek neki! Este nyolc körül végeztünk, mikor az úton haladtunk tovább. A zene halkan szólt miközben a szél a hajamat lengette. Ekkor valami különös suhant át előttünk és nekem gyorsan kellett fékeznem és bevertem a fejem a kormányba, ami persze egyből vérezni kezdett. Ránéztem Sarahra, de rajta egy karcolás sem volt, szerencsére.
• Úristen Mary, jól vagy? – kérdezte aggódva testvérem.
• Nincs semmi baj! Örülök, hogy neked nincs semmi bajod! Inkább nézzük meg mi volt, amit láttunk. Úgy láttam az erdő felé ment. – közöltem.
• Én jól vagyok. – mondta. – De ne maradjunk sokáig. Siessünk! – mondta. Kiszálltunk a kocsiból és az erdőbe sétáltunk. Utáltam a vér szagát, nem tudom miért, de olyan érdesnek éreztem, hogy mindig azt hittem elájulok tőle. Sarah végig ott ment mellettem, hogyha kell, elkapjon. Ekkor valami megfogta testvérem csuklóját és az egyik fához, hajította. Az eszméletén kívül volt már.
• Sarah! – sikítottam kétségbe esve.
• Ne aggódj! Nem történt semmi baja! – hallottam egy ismeretlen hangját a hátam mögül. Megfordultam saját tengelyem körül és egy idegen férfi vörös szemeivel találtam szembe magam. Nagyon megijedtem, hogy vajon mit akarhat tőlünk. Testvérem mellé rohantam és védelmezően átöleltem. Nyöszörgött egy kicsit mire eszembe jutott, lehet, hogy valamijét eltört, sőt biztos vagyok benne. Ekkor a férfi felkapott és engem egy másik fához hajított. Felsikítottam, de nem hallott meg senki. Már én is az ájulás szélén jártam mikor megláttam, hogy Armand és Poppy egyszerre támadnak a férfira, mire az összeesett a hirtelen támadástól. Míg Armand lefogta őt, addig Poppy tüzet rakott. Majd nem láttam többé semmit, és csak zuhantam a sötétség felé. Mikor volt annyi erőm, hogy kinyissam a szemem, Poppy aggódó arcát pillantottam meg, majd mosolygott, hogy látja felébredtem.
• Sa-Sarah? – nyöszörögtem.
• Nyugodj meg! Jól van ő is! De sajnos mondanunk kell valamit… - hallgatott el fogadott anyám. – Nem lehet titeket már megmenteni… orvosilag. – tette még hozzá. Ezt, hogy érti? Nem értem ezt az egészet. Mi történt velünk? Hol vagyok? És a testvérem? Annyi kérdés, amire nincs válasz! És mit jelent az, hogy nem lehet már minket megmenteni? Orvosilag. Van más lehetőség is?
• Ezt, hogy érted? – kérdeztem suttogva.
• A testvéred és te súlyosan megsérültetek. Armand már hozza is Saraht, hogy megbeszéljük, de nincs sok időnk. – mondta. Majd hallottam egy halk kopogást, majd azt, hogy Armand behozza Saraht és mellém, fekteti az ágyba.
• Jól vagy? – kérdeztem.
• Nem nagyon. És te? – kérdezte. Hallottam a hangjából a féltést és a fájdalmat.
• Én sem kimondottan. – válaszoltam.
• Lányok, figyeljetek rám, kérlek! Talán amit mondani fogunk az megrémiszt titeket, sőt inkább nem fogtok nekünk hinni. Mi nem emberek vagyunk. Ha úgy vesszük már régóta nem is élünk. De mégis itt vagyunk. Azért mert mi…… vámpírok vagyunk. – mondta Armand, majd lehajtotta a fejét.
• Tudjátok eddig tudtuk titkolni, még előttetek is, de most választanotok kell. Bíztok még bennünk? Kérlek, tudnunk kell a választ. Segíteni szeretnénk nektek. De higgyétek ezt titokban kellett tartanunk, ugyan is ember nem tudhat a kilétünkről. Most, viszont muszáj volt elmondanunk nektek, mert szeretünk, és segíteni akarunk nektek. – mondta Poppy. Először nem akartam hinni nekik. Vámpírok? Ők? Úristen. És azt akarják, hogy mi is azok legyünk, mert csak így segíthetnek nekünk. Nem döntök a testvérem nélkül. Ránéztem és pont akkor ő is rám. A szemében döbbenet és szeretet volt, de nem félt, nem undorodott, sőt nem is utált senkit. Elmosolyodott, mire nekem is felfelé görbül a szám.
• Nem haragszunk rátok, arra kérünk titeket, hogy segítsetek nekünk! – mondta Sarah, mire én aprót bólintottam. Poppy, ha lehetett volna, most biztosan elsírja magát, de csak halványan elmosolyodott.
• Ez nem lesz egy fantasztikus dolog, lányok! Nem tenném meg, ha nem lenne, muszáj. Szeretünk titeket, és nem akarunk elveszteni. Viszont az átváltozás, iszonyúan fájni fog. A mérgem szétterjed a testetekben, és… mindegy a többit majd később, ha már jól lesztek. Nincs sok időm. Akartok vámpírok lenni, és az örök időkig velünk élni? – kérdezte Armand.
• Igen! – mondtuk egyszerre Sarahval.
• Sarah, most csukd be a szemed szorosan, és ne nyisd ki, bármit hallasz is! Megértetted? – kérdezte Poppy. Testvérem bólintott, megsimogatta a karomat, majd becsukta a szemét. 
  Ekkor valami borzalmas fájdalmat éreztem, először a nyakamnál, majd a csuklóimnál, végül a bokámnál. Úgy éreztem, most fogok meghalni. Felsikítottam, mire eszembe jutott, hogy itt fekszik mellettem Sarah is. Aztán meghallottam az ő sikolyát is, és megijedtem. Ez volt az a borzalom, amit Armand mondott. Ha a mérge ellepi a testünk minden pontját, iszonyú fájdalmaink lesznek. Nem bírtam magamban tartani a fájdalmamat, és felsikítottam újra. Nem tudtam, hogy abba marad-e vagy örökké ennyire fájdalmas lesz. Féltem. Nem a haláltól, attól sosem féltem. Attól féltem, hogy Sarahval valami történik, és én nem tehetek ellene semmit. Hiába voltunk ikrek, mindig úgy éreztem, hogy én kicsivel komolyabb vagyok, mint ő. Kettőnk közül én vagyok, az úgy mond „felelősség teljesebb” ha szabad így mondanom. Aztán hirtelen, lepergett előttem az egész életem. Láttam, amikor megszülettem és legelőször megpillantottam testvéremet, mintha tükörbe néztem volna. Majd mikor árvaházba kerültünk. Ott éltünk 16 évig ketten, és senki nem figyelt ránk. Mindent láttam. Még a férfi támadását az erdőben, mikor nem tudtam megvédeni Saraht. Istenem! Mindig bűntudatom lesz emiatt. Aztán hirtelen a képek megszűntek, és éreztem, hogy a fájdalmam kezd enyhülni. Nagyon lassan, de legalább kezd. Én már nem sikítottam, de ikremnek még mindig fájdalmai voltak. Ha magamnál lennék, biztosan sírnék. Aztán hirtelen meghallottam Armand és Poppy hangját.
• Remélem hamar, felkelnek. Istenem! Ugyan nem fognak gyűlölni minket? Azt nem élném túl. – mondta fogadott anyám.
• Drágám! Nyugalom! A lányok erősek, és a képességük sem lesz hétköznapi. – próbálta nyugtatni Armand, feleségét. – Különben is, néz meg Maryt! Az ő fájdalmait próbálja maga enyhíteni. Bátor lány. Az igaz, hogy Sarahnak még nem múltak el, de hamarosan ő sem fog már sikítozni. Már csak két nap, és újra együtt lehetünk. – mondta, és hallottam a hangján, hogy egy kicsit elmosolyodik.     

Még két nap? Úristen, akkor mióta lehetünk itt? Én már 2 évnek érzem, ezt a fájdalmat. Próbálom erősen magamban tartani a sikításomat, hogy így se okozzak fájdalmat fogadott szüleimnek. De miről beszélt Armand? Miféle képességről? Nem értem. Viszont úgy hallom, hogy testvérem sem sikítozik már. Ennek örülök. Csak feküdtem és feküdtem. Nem éreztem semmit, de aztán meghallottam szüleim hangját.

• Istenem! Mindjárt felkelnek. Már alig várom. – ujjongott Poppy, bár a hangjából egy kis félelmet is hallottam.
• Igen! A sebeik teljesen eltűntek, és kezdenek sokkal szebbek lenni, mint eddig voltak. – mondta boldogan Armand. Ekkor eltűnt az összes fájdalmam, és hirtelen ugrottam fel az ágyamból, majd kiegyenesedek és meglátom testvéremet az ágyon feküdve.
• Mary? Hogy érzed magad? – kérdezte Armand és a kezét védekezően maga előtt, tartja.
• Én jól vagyok. De mi van Sarahval? – kérdeztem aggódva.
• Ne aggódj! Hamarosan ő is fel fog kelni. – nyugtatott Poppy.
• És akkor én most… vámpír vagyok? Ugyanúgy ahogy ti? És Sarah is az lesz? – ömlöttek belőlem a kérdések.
• Igen! – mondta Armand és lehajtotta a fejét. Lassan és kecsesen felé sétáltam, majd megfogtam a kezét, mire rám emelte szemeit.
• Nem haragszunk rátok! Megmondtuk. – mosolyogtam kedvesen.
• Köszönöm. – mosolyodott el.
• Mary! – hallottam meg testvérem suttogását. Oda ugrottam mellé, amilyen gyorsan csak tudtam, és megfogtam a kezét.
• Itt vagyok! Ne aggódj, most már minden rendben lesz. – mosolyogtam rá. Ekkor testvéremnek is nagyra nyíltak a szemei, és felugrott szinte ugyanúgy, mint én.
• Armand? Poppy? – kérdezte ikrem.
• Itt vagyunk mi is, drágám! Nincs semmi baj! – mosolyogtak ránk. Sarah is elmosolyodott, majd fogadott szüleink elé „repült” és megölelte mindkettőjüket. Én is odamentem és átöleltem mindhármukat. Így álltunk sokáig.