Miután elkaptunk két-két szarvast úgy döntöttem, hogy én oroszlánra fogok most vadászni. Mivel Sarah nem igazán volt oda a nagyobb állatokra, ő szarvasra vadászott továbbra is. Elváltunk, majd én a hegyekbe rohantam. Megéreztem áldozatom édes vérét, és egy szempillantás múlva már a földön harcoltam vele. Sokáig küzdött az életéért, de végül sikerült kiszívnom az összes vérét. Aztán hírtelen mögöttem feltűnt a párja. Mivel a nőstények könnyebbek, vele gyorsan elbántam. De most egy hím volt velem szemben, és azzal még nem harcoltam. Nem ijedtem meg, de azért kicsit meglepődtem. Majd minden félelmem elmúlt, mikor rám támadt. Próbáltam küzdeni, de túlságosan is nagy volt, nálam jóval nagyobb. Attól rettegtem, hogy Sarah nehogy ide jöjjön, mert ő még nem harcolt húsevővel. De egyszer csak az oroszlán lekerült rólam és egy fiú ölte meg, amilyen gyorsan csak tudta. Én azt sem tudtam, hogy mi történik, nem fogtam fel, így csak feküdtem a földön. A ruhám teljesen szétszakadva, darabokban állt rajtam. A fiú felém sétált, és felsegített a földről. Bronzszínű haja, és fekete szeme volt, de most biztos csak a szomjúság miatt. Izmos volt, mégis nyúlánkabb.

• Szia! Őmm... kösz, hogy megmentettél. – mondtam. Halkan kuncogott, majd szólásra nyitotta a száját, de be is csukta egyből, mert a távolból meghallottunk egy kiáltást.
• Mark! Merre vagy? – kérdezte a hang, majd testet is öltött. Egy gyönyörű lány lépet ki a homályból. Rövid, fekete haja volt és aranybarna szeme. Alacsony, és olyan fiatalnak tűnik. Kecsesen mozog, és gyorsan. Ez most komoly? Ők is azok, mint mi? És állat véren élnek? Ez remek… azt hiszem. Majd a lány mellett feltűnik egy sokkal magasabb szőke hajú fiú. Annyira különböznek, mégis ugyan olyanok. A fiú átkarolja a lány derekát és kissé maga mögé, tolja. Majd utánuk feltűnik testvérem és egy másik fiú. Fekete rövid hajú és nagyon izmos, vagy két méter magas lehetett.
• Sarah! – kiáltottam, majd felé sétáltam, lassan, mégis mintha repülnék.
• Jól vagy? – kérdezte aggódva.
• Igen… most már. – néztem a mögöttem álló fiúra, aki segített nekem. Elég sokan voltunk már itt, de még mindig jött két alak, az erdő homályából. Egy világosbarna, vállig érő alacsonyabb nő… majdnem olyan volt, mint Poppy. A mellette álló férfi, magas szőke hajú, ő is kissé izmos, de nem annyira. Most voltunk nyolcan, de megérzetem szüleim illatát, és kicsit megkönnyebbültem. Megfogtam ikrem kezét, majd húzni kezdtem az erdő széléhez, mivel most egy réten álltunk. Armand és Poppy 10 másodperccel később érkeztek, és egyből mellettünk álltak.
• Kiket köszönthetünk? – kérdezte a szőke, magas férfi, aki szerintem a családfő volt.
• Ők Sarah, Mary a fogadott lányaim, a feleségem Poppy és jó magam, Armand Wood. – mutatott ránk apám. – És önök? – kérdezte még.
• A feleségem Elizabeth… és a fogadott gyermekeim… Ashley, Mark, Beno, Jackson és én Marius Marlow. – mutatott körbe. – Szóval a Wood család. Nagyon örülök. – mosolygott kedvesen.
• Marlow klán? – kérdezte Poppy. - Sokáig nem hallottunk felőletek. Látom a családod növekedett. – mosolygott vissza.
• Igen, nos. Mi járatban erre? – kérdezte Elizabeth.
• Ugyan ezt kérdezhetnénk mi is! – mondta Armand.
• Mi már egy éve itt élünk. – adta meg a legfontosabb választ Jackson.
• Aha. Mi pár napja érkeztünk. – közölte Sarah. Beno ránézett, és elmosolyodott, majd kacsintott egyet. Ikrem felkuncogott, majd gyorsan abba is hagyta.
• Valamit viszont nem értek… mit kerestetek pont ezen a helyen, ahol vadásztam? – kérdeztem.
• Nos, nekem ez a kedvenc vadászterületem, mivel az oroszlán a kedvencem. – adta meg a választ Mark, majd rám mosolygott.
• Nahát! Marynek is! – szólalt meg testvérem.
• Sarah! – mondtam kicsit dühösen.
• Bocsi! – hajtotta le a fejét.
• És te, hogy találkoztál a testvéremmel? – kérdeztem, most a magas, fekete, hatalmas izommal rendelkező fiú Beno felé fordulva.
• Nem lenne jobb máshol megbeszélni a dolgokat. Mondjuk nálunk! – vetette fel a kérdést Marius.
• Nem is tudom… Mary, Sarah? – kérdezte felénk fordulva. Aprót biccentettünk mindketten, majd erősen koncentráltunk az egész családra. Viszont nagyon meglepődtem a gondolatokon. Marius kedvesen szerette volna fogadni az újakat, míg Elizabeth, anyámmal szeretett volna beszélgetni… és mi is megtetszettünk neki. Ashley nagyon kedvesnek tűnt, már éppen azt tervezgette, hogy milyen jó barátnők leszünk mi hárman. Jackson csak Ashleyt féltette kicsit, de lenyugodott hamar, és ő is szeretett volna kicsit közelebbről megismerni minket. Benot csak Sarah érdekelte, de kedvesnek tűnik, így semmi kifogásom, hogy ő meg az ikrem. Na jó, mindegy ezek még mind oké, de Mark gondolatait mért nem hallom? Nem értem. Eddig ilyen sosem volt. Mindegy. Mikor kikapcsoltam egy kis ideig a gondolatolvasást, észre vettem, hogy mindenki engem bámul.
• Adjatok még egy percet. – mondtam, majd megfogtam ikrem kezét.
• Mit gondolsz? – kérdeztem. – A gondolataik elég meggyőzőek. – mondtam.
• Én sem láttam, semmilyen veszélyt, sőt Ashleyvel nagyon jól kifogunk, jönni. – mosolygott.
• Nekem viszont valami nem tetszik. Ugyanis nem hallom Mark gondolatait, olyan fura. Velem még nem történt ilyen. –mondtam szomorúan.
• Ez komoly? Jesszus! – nevetett fel, mintha száz csengő egyszerre szólalt volna meg, tökéletes párhuzamban. Játékosan oldalba böktem, de nem számított rá, így eldőlt a fűben, de magával húzott így épp, hogy mellé estem. Felnevettem, majd felugrottam; testvérem is így tett.
• Nos? – kérdezte Poppy.
• Felőlünk mehetünk. – mosolyogtam, mire ikrem is biccentett.