·     Játszunk, KÉRDEZZ, FELELEK, jó lesz? – kacsintottam felé.

·     Nekem tetszik az ötlet! – mosolygott. – Én kezdem! – mondta.

·     Rendben akkor kérdezz! – mosolyogtam.

·     Mi volt a legrosszabb döntés életedben, amit elkövettél? – kérdezte.

·     Hogy James után mentem a balett terembe. – hajtottam le a fejem. – De most én jövök! Mi volt a legjobb dolog az életedben, amit megtettél? – kérdeztem.

·     Mondhatok többet is? – kérdezte.

·     Ha tudsz! – mosolyogtam rá.

·     Hogy beléd szerettem, hogy elvettelek, hogy lett egy lányunk, hogy te is az vagy már, mint én és, hogy boldogan élünk együtt örökké! – mondta és megcsókolt. Körülbelül 3 percig voltunk így, aztán úgy gondoltam, hogy haza kellene mennünk. Hazáig futottunk. Észre sem vettem, hogy ennyi az idő, mert mikor bementünk a házba kislányom már Emmett nagy karjai közt feküdt és álmos szemekkel pislogott. Oda szaladtam hozzá és megpusziltam.

·     Neked már aludnod kéne! – mondtam és közben átvettem bátyámtól.

·     Tudom, de meg akartalak várni titeket! – mondta és már csukódott is a szeme. Felvittem és befektettem az ágyba. Két percen belül el is aludt. Edwardal lementünk a többiekhez és elkezdtünk velük beszélgetni. Az egész éjszakát átbeszélgettük. Persze Emmett, mint mindig elsütött pár megjegyzést a sulis ügyemen, de kicsit én is visszaszóltam.

·     Figyelj Emmett, lehet, hogy érdekesen jött ki, de mért piszkálsz folyton? Már kezdesz az agyamra menni! – mondtam komolyan, de mosolyogtam.

·     Jól van hugi! Abba hagyom…… egy időre! – mondta Emmett és hangosan felnevetett. Természetesen kislányom egyből fel kelt.

·     Kösz Emmett, most egy órába fog telni mire elaltatom! – mondtam és gyorsan felszaladtam. Ahogy sejtettem Renesmee sajnos felkelt.

·     Semmi baj, aludj tovább! – mondtam és megsimogattam az arcát. Edward is feljött és elkezdte dúdolni Renesmee altatóját. Ott hagytam őket, és lementem. A lépcső tetején megálltam és kicsit hallgatóztam.

·     Jaj most Bella biztos mérges rád Emmett, ha lejön kérj tőle bocsánatot! – mondta Esme. Ekkor jöttem le, és hírtelen Emmett karjaiban találtam magam.

·     Bocsi Bella, tudod, hogy nem akartam! – mondta azzal az ártatlan kisfiús nézéssel.

·     Persze, hogy tudom, semmi baj! – mosolyogtam rá, és visszaöleltem.

·     Renesmee elaludt! – jelentette ki szerelmem és mellém állt.

·     Egy óra múlva készülhetünk a suliba! – mondta Jasper, és láttam rajta, hogy nem nagyon örül neki.

·     Sajnos! – bosszankodott idősebbik nővérem is. Mindenki felment a szobájába, csak mi maradtunk lent. Szerelmemhez bújtam, ő pedig csendben a hátamat simogatta. Reggel a suliban, még mindig minket nézett mindenki. Nem volt olyan óra, ahol a tanár fel nem szólított volna engem. Kezdett már az agyamra menni.

·     Bella mikor volt a francia forradalom kezdete? – kérdezte a történelem tanár.

·     1789. Július. 14 – én! – mondtam.

·     Igen! Jó a válaszod! – mondta és mosolygott.  
Edward kicsit feszült volt az ebédlőben, de nem értettem miért.

·     Szerelmem mi a baj? – kérdeztem és megfogtam a kezét.

·     Elegem volt a gondolatokból! Néha azt hiszem, hogy nem fogom bírni. Örülök neki, hogy te nem szenvedsz ettől, csak akkor, ha akarod hallani a gondolatokat. – mondta nekem. Hát igen, kifejlesztettem azt a képességemet, hogy mások ajándékát is át tudom venni, és így használhatom Edwardét is.

·     Én attól szenvedek, ha téged szomorúnak látlak, vagy, ha nem érzed jól magad! Szóval most nekem sem jó, kérlek, próbálj megnyugodni. – mondtam neki és megcsókoltam.

·     Jobb lenne, ha kimennénk a levegőre! – mondta Jasper és kézen fogva Alicet elindult ki az udvarra. Követtük mi is, és Emmették is. Kint kicsit jobban éreztük magunkat mindannyian. Ekkor azonban Jessica lépet oda hozzánk.

·     Bella, most örülsz? Mike nem jött be a suliba, én meg itt maradtam egyedül! Én csináltam, veled  valaha is ezt? – kérdezte dühösen.

·     Talán a kis barátod megijed tőlünk? – nevettek bátyáim. 

·     Nem…. Vagyis nem tudom! Remélem, hogy nem! Csak a bajt hozod mindenkire Bella! – mondta és elviharzott. Kicsit meglepett, amit mondott, de egy kicsit igaza is volt.

·     Bella! Ezt ne is gondold! Érzem hugi, ne titkold! – mondta Jasper. Örültem, hogy vége van a sulinak, ezért szerelmem felé fordultam, megcsókoltam és berohantam az erdőbe. Csak futottam és futottam, nem törődtem semmivel. Nem tudom, mit csináljak! Annyira tehetetlennek éreztem most magamat. Nem tudom, hogy mit csinálok, hogy mért csinálom, ezt. Lefeküdtem a fűbe és a felhőket bámultam. Annyi mindenen járt az agyam, így becsuktam a szememet és elmerültem az emlékeimben. Érdekes módon, most az egyszer minden beugrott, az egész életem, persze csak a Forksi. Láttam azt is, hogy hol találkoztam először a Cullenékkel! Azt is, amikor először jártam náluk! A baseball meccset és a balett teremet Jamessel! A legrosszabbra is emlékszem! Mikor az erdőben voltunk és szerelmem elhagyott! Azt, hogy mennyit szenvedtem utána! A Volturira is emlékszem! Most jutott eszembe, hogy csak Alecet küldték el hozzánk. Láttam mikor a vámpírok és a farkasok együttesen, harcolnak Victoriával és új seregével! Amikor Edward és én összeházasodtunk! A nászutunkra, mikor kislányom született! Én majdnem belehaltam, de férjem megmentett és átváltoztatott! Láttam, hogy mennyire örültem Renesmeenek és annak, hogy én is vámpír lettem! Láttam a karácsonyunkat, hogy mennyiszer mentem a lányokkal vásárolni, és a mostani sulit is láttam. Szinte az egész életem lepergett előttem. Kicsit meg is ijedtem, mikor megreccsent egy ág, és fel is álltam hirtelen. De megnyugodtam, mert csak Emmett volt az.

·     Bella! Minden rendben? – kérdezte aggódva.

·     Persze, csak el kellett kicsit gondolkoznom, ennyi az egész! – mondtam.

·     Akkor jobb, ha haza mész! Én vadászni jöttem, de otthon Edward kicsit ideges! – mosolygott rám.

·     Oké, kösz Emmett! – mondtam bátyámnak és haza futottam. A házban Edwardhoz szaladtam és megöleltem. Teljesen olyan volt, mintha most valami rosszat tettem volna és így akarnék bocsánatot kérni!

·     Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Tehát nem haragszik rám, ennek örülök.

·     Persze, semmi bajom, csak gondolkodnom kellett! – mondtam.

·     Bella, találkoztál Emmettel? – kérdezte Rose és kicsit aggódott.

·     Igen, ő mondta, hogy jobb lenne, ha haza jönnék, mert kicsit idegesek vagytok! – mondtam. – Mért mi a baj? – kérdeztem.

·     Aro írt egy levelet! – nyújtotta a kezembe a borítékot fogadott apám.  
A levélben ez állt: Kedves Carlisle és családja! Szeretnénk titeket meglátogatni, ha nem nagy baj! Megnéznénk titeket! Mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy milyen vámpír lett Bella! És persze téged se láttunk már vagy 100 éve! Szóval mikor megkapjátok ezt a levelet, utána két nap és találkozunk! Szeretettel: Aro!

·     Ez most komoly? Tényleg idejönnek? És mindenki? Beleértve: Janet, Alecet, Demetrit, Felixet? Mindenki? – a hangom egy oktávval feljebb csusszant.

·     Igen! – mondta Esme. Edward megfogta a kezem és magához ölelt.

·     Hol van Renesmee? – kérdeztem.

·     Alszik! Alice és Jasper figyelnek rá! – mondta Rose nyugodtan, de csak az ajtót nézte, hogy mikor jön már meg Emmett.

·     Nyugi, Rosalie! Emmett mindjárt itthon lesz! – jött le a lépcsőn Alice. – Renesmee alszik! – jelentette ki.

·     Köszönöm! – mondtam neki. Ekkor lépet be Emmett az ajtón. Nővérem mikor meglátta, átölelte és szenvedélyesen megcsókolta.

·     Oké! Mi történt, hogy ennyire megörült nekem? – kérdezte kajánul mosolyogva.

·     Aggódott érted, ahogy mindenki! A Volturi két nap múlva ide látogat! – mondta Esme és megölelte Carlislet.

·     Értem, akkor harc lesz? – kérdezte Emmett nevetve.

·     EMMETT! Így is idegesek vagyunk, ne fokozd tovább! – szidtam le.

·     Jól van, most nyugodjon meg mindenki! Reméljük, hogy nem akarnak semmi rosszat! – hallottam meg fogadott apám nyugodt hangját.

·     Amúgy sem mernek bántani minket! Ott van Alice, ő látni fogja, ha valami nem stimmel, akkor ott van Edward, ő kiolvassa a gondolataikat, ha bármit is akarnának, Jasper megérzi, ha nem tetszik nekik valami, és persze Bella, ő pedig a pajzsát mindannyiunkra tudja használni, és az megvéd minket Jane, Alec és szinte az összes képességtől! – mondta Rosalie.

·     Igazad van, nem kell félnünk! – mondta Jasper. Leültünk a nappaliba és gondolkodtunk.

·     Ha két nap múlva jönnek, akkor holnap megyünk csak suliba és…..! – Alice a mondatot nem tudta folytatni, mert maga elé meredt és, nem csinált, semmit öt percen keresztül. Jazz kicsit ideges volt, ahogy mindenki! Végre barátnőm visszatért közénk.