·     Mi történt a fiammal? – kérdezte Esme, és most láttam igazán dühösnek. Egy fiát már elvesztette, még egyet nem fog!

·     Semmi! Csak épp kellett valakin gyakorolnom! – nevetett Chelsea és megcsókolta szerelmem. Hangosan felmorogtam, de Emmett lefogott, hogy maradjak nyugodt.

·     Engedj el! Most! – mondtam mérgesen. Nem rá voltam dühös, hanem Chelseare. Nem tudom tehetetlenül nézni, hogy valaki csak úgy a szemem láttára megcsókolja férjemet. Végre Emmett elengedett, de nem rohantam Chelseahez, de milyen szívesen letéptem volna a fejét.

·     Aro! Add vissza a fiamat! – mondta Carlisle és most, már láttam, hogy ő is mérges. Aro egy ideig elgondolkozott, és aztán felelt.

·     Rendben! Van egy esélyetek! Ha sikerül Edwardot kihozni Chelsea képességéből, akkor elmehettek.

·     Rendben! – mondtam és kislányomat magammal húzva oda álltam. Szerelmem, pedig oda jött hozzánk. Az volt az ötletem, hogy kislányom képességével talán sikerül férjemet visszahívni hozzánk. Renesmee megfogta Edward kezét és levetítette neki az egész életünket, azt is, mikor ő még nem élt! Egészen attól a naptól mikor találkoztunk addig a napig, míg Forksban elváltunk hat nappal ezelőtt. Láttam szerelmemen, hogy megmerevedik egész testében és csak bámult maga elé. Én is láttam ugyan azokat, mint ő, mert lányom másik kezét én fogtam. Ekkor kislányom elengedte apja kezét és Rosehoz futott. Edward még mindig nem tért magához. Mindenki minket nézett, hogy most mi történt. Megfogtam szerelmem kezét és szenvedélyesen megcsókoltam. Hallottam, hogy Chelsea felmorog, de nem törődtem vele. Most csak örültem, hogy végre itt van nekem! Elválltam szerelmemtől.

·     SIKERÜLT! – kiabálta Emmett nevetve.

·     Jól van! Chelsea engedd el Edwardot! Most! – parancsolta Aro.

·     Igen Mester! – mondta és láttam, hogy koncentrál.

·     Bella! Mit kerestek itt? És mi történt? – kérdezte idegesen, majd megfogta a derekamat.

·     Semmi baj! Most hosszú lenne elmondani! – mondtam, és rá mosolyogtam.

·     Akkor mi mennénk is! – mondtam, és már fordultam meg.

·     Ne olyan sietősen! – kiabált rám Chelsea. Aztán nekem ugrott. Nem estem el, mert megtartottam magamat. Aztán a mellkasomból egy hangos morgás tört fel. Edward elém állt védelmezően, de mondtam neki, hogy hagyjon most.

·     Nem lesz semmi baj! – nyugtattam meg. Aztán a lány megint nekem ugrott, de most elugrottam előle. Senki sem szólt közbe. A családom azért nem, mert azt mondtam nekik, hogy ne segítsenek, a Volturi tagok pedig azt gondolom, hogy jól szórakoznak a harcon. Ez így ment tíz percig, aztán úgy gondoltam, hogy már haza szeretnék menni, így mikor felém ugrott megfogtam a nyakát és eldobtam a terem másik végébe.

·     Részemről ennyi volt! – közöltem és mentem a családom felé.

·     Várjatok! Isabella, nem szeretnél itt maradni egy kicsit velünk, beszélgetni? – kérdezte Marcus.

·     Előbb velem végezzetek, de nem hagyom, hogy Bellát bántsátok! – mondta szerelmem.

·     Örömmel! – nevetett Jane és a szemeit férjem szemeibe mélyesztette. Ekkor Edward már a földön volt. Jaj, azt hittem a pajzsom rajta van még. Ekkor én Janere koncentráltam, aki ezt észre vette és a szemeit az enyémbe, mélyesztette. Nem láttam semmit, csak sötétséget. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok. Aztán meghallottam egy sikítást. Nem tudtam beazonosítani, de aztán rájöttem, hogy kislányom hangját hallottam. Megijedtem és elfordultam arra amerről a hang jött. Aztán csak azt láttam, hogy a családomat kiviszik a hatalmas ajtón. Mi történik? Mért hagynak itt? Hova viszik őket? Biztonságban vannak? És én hol vagyok? Ezek a kérdések kavarogtak bennem! Becsuktam a szemet. Csak képzelődöm! Csak képzelődöm! Mondogattam magamban. Aztán hirtelen nevetésekre lettem figyelmes.

·     Ha-ha! Isabella mostantól a miénk vagy! – nevetett Caius.

·     Látod testvérem, mondtam, hogy egyszer a fantasztikus Bella is közénk fog tartozni! – mondta Aro.

·     Hova vitték a családomat? – kérdeztem idegesen.

·     Nem mindegy az, neked? – nevetett most Jane.

·     Tehettek velem bármit! Csak mondjátok el, hogy ők jól vannak-e? Kérlek! – kérleltem őket.

·     Akkor megnyugodhatsz! Nekik semmi baja, de te velünk fogsz élni, hátralevő életedben! – mondta boldogan Demetri. Ekkor egy szúrást éreztem magamon. Nem fájt, csak nem vártam, így hirtelen megijedtem. 
Felálltam és Aro felé vettem az irányomat.

·     Rendelkezz velem Mester! – mondtam és meghajoltam előtte.

·     Rendben van Isabella! Akkor, tessék! – nyújtott át egy nyakláncot, amin egy gyönyörű V betű látható. Nagyon boldog voltam! Végleg a Volturi Klánhoz tartozom.

·     Köszönöm Mester! – mosolyogtam rá.

·     Jane, Renata kísérjétek Isabellát a szobájába!

·     Igen Mester! Gyere Bella! Jól fogunk szórakozni! – mondta Jane és rám mosolygott.

·     Mester! Elnézést a kérdésért! Mikor jön meg Heidi az emberekkel? – kérdezte Renata. Nem tudtam, hogy ki ő, de majd megkérdezem Janet.

·     Két óra múlva! – közölte a Mester.

·     Köszönöm! – hajolt meg és jött utánunk. Mikor beértünk a szobámba, ledermedtem. Nagyon szép szoba volt! A színek tökéletesen passzoltak és a bútorok is illettek hozzá. Ekkor leültem az ágyra, ahogy Jane és Renata is.

·     Ki az a Heidi? – kérdeztem kíváncsian.

·     Ő egy……kígyó! – mondta Jane és folytatta volna, ha Renata nem morog közbe.

·     Jane! Heidi hozza ide az embereket! Nagyon csinos, így ő megy mindig! – mondta mosolyogva. – Szerintem te is mehetnél legközelebb vele! – vigyorgott. Ha tudtam volna, most biztos elpirultam volna.

·     Köszönöm! De nem hiszem, hogy én olyan szép lennék, mint Heidi. – mondtam szerényen.

·     Ó, hallom Heidi megérkezett, de most csak egyedül, nem érzek embereket! – mondta morcosan.

·     Menjünk! – pattant föl Jane. Mikor kiértünk, mindenki kedvesen fogadott.

·     Isabella, bemutatom neked Heidit! Heidi, ő a legújabb családtagunk! – mosolygott a Mester.

·     Szia Isabella! Örülök, hogy velünk élsz mostantól. Szerintem máskor velem jöhetnél, ha embereket keresek a városban! – mosolygott rám.

·     Na látod, én mondtam! – nevetett Renata.

·     Hát, majd még eldöntöm! – közöltem.

·     Isabella, Jane, Renata! Gyertek ide mellém! – mutatott a bal oldalára Caius. Mi teljesítettük a parancsát, így mellé álltunk. Ekkor megéreztem egy fantasztikus illatot, és emberek beszélgetését.

·     Jó estét kedves vendégeink! Örülünk, hogy eljöttek hozzánk! – köszöntötte őket Aro. El kellett mosolyognom, mert hát ezekek az emberek nem tudják, hogy a vesztüket okozták ezzel, hogy eljöttek hozzánk. Demetri és Felix becsukták a hatalmas ajtót. Ekkor Aro bólintott és mindenki rávetette magát egy emberre, kivéve engem! Nem tudom, nem éreztem csábítást, hogy megkóstoljam az emberi vért. Lehet, hogy mielőtt ide jöttem, állat véren éltem?

·     Isabella? Mért nem iszol? – kérdezte a Mester.

·     Nem érzek csábítást! Sajnálom Mester! – hajtottam le a fejem.

·     Persze, hisz először Cullen volt………  - mondta dühösen Jane, de ráharapott a szájára. Kik azok a Cullenék? Nem is hallottam még róluk, majd megkérdezem a Mestert, talán elmondja.

·     Isabella! Innod kell, különben meghalsz! – mondta Caius.

·     Akkor elmegyek vadászni! – mondtam. Ekkor mindenki hangosan felnevetett.

·     Menj el a közeli erdőbe! Meg fogod találni! – mondta kedvesen Marcus.

·     Köszönöm! – mondtam és kimentem a nagy ajtón. Most csalódtak bennem, tudom jól! De kik lehetnek azok a Cullenék? És mért mondott Jane olyat, hogy persze, hisz először Cullen volt. Nem értettem a szavait! Mikor megtaláltam az erdőt, elkezdtem futni. Megláttam egy szarvascsordát és három állatnak, ki szívtam a vérét. Úgy gondoltam, hogy még futok egy kicsit, így elindultam beljebb az erdőbe. Futás közben, folyton csak a Cullenék jártak a fejemben. Miután úgy gondoltam, hogy eleget futottam, visszamentem a kastélyba. Mikor beléptem a hatalmas ajtón, mindenki engem nézett és hát nem nagyon örültek nekem, kivéve a Mestert és Janet.

·     Isabella! Milyen volt az állat vér? – kérdezte gúnyolódva Demetri, és hangosan felnevetett, de most nem nevetett senki vele.