·     Szia Drágám! - köszöntem neki. – Milyen volt a napod? – kérdeztem.

·     Szuper! Nagyival kitaláltunk egy új játékot! – mosolygott Esme felé, aki éppen most jött le a lépcsőn.

·     Sziasztok drágáim! – köszönt nekünk!

·     Szia Anyu! – köszöntünk szerelmemmel.

·     Beszélnünk kell! - húzott magával miket a nappaliba Alice. Szerelmemmel összenéztünk.

·     Ennek nem lesz jó vége. – suttogtam. Persze legjobb barátnőm meghallotta.

·     Ne beszéljetek ki! – duzzogott.

·     Bocsi! – mondtam. Leültünk a kanapéra. Előttünk Esme és Carlisle ült, mellettük Emmett és Rose, aztán Jasper és Alice. Kislányom az ölemben ült, és mindvégig csendben hallgatott.

·     Rendben Alice! Mit szeretnél közölni? – kérdezte fogadott apám. Alice kicsit várt, és ránk nézett. Nem értettem miért, mert egész végig a spanyol ábécét mondta, valamit nagyon titkolt.

·     Alice, kérlek, mond már! Én is ismerem a spanyol ábécét! – mondtam, és szerelmem kuncogni kezdett mellettem.

·     Akkor szálljatok ki a fejemből! Mindketten! – mondta szigorúan.

·     Rendben! – mondta szerelmem.

·     Na szóval! A suliban lesz egy táncverseny, és arra gondoltam, hogy mi is…… - a mondatot nem fejezte be, mert közbe vágtam.

·     Ne is álmodj róla Alice! Én nem fogok táncolni! Nem akarok, és nem is tudok! Ha, pedig nem megyek el, akkor Edwardnak nem lesz partnere! – mondtam. Kislányom rátette az arcomra a kezét és levetített nekem pár képet.  
Megmutatta nekem, azt mikor Edwarddal az első suli bálunkon voltunk, aztán az esküvőnk táncát. Láttam magamat, miközben férjemmel táncolok. Aztán a képek eltűntek, és kislányom kezét már nem éreztem az arcomon.

·     Nem hiszem, hogy menni fog! – mondtam.

·     Bella! Te is más vagy már! Különben is, majd mi megtanítunk táncolni! – mosolygott Rosalie.

·     Hát…nem is tudom! Mikor lesz Alice? – kérdeztem.

·     Egy hét múlva! – tapsikolt.

·     Jó talán! Még nem mondok se igent, se nemet, majd meglátjuk, hogy mennyire megy a tanulás! – mondtam és az arcomra egy mosolyt, erőltettem.

·     Biztos, hogy menni fog! – mondta Jazz.

·     Meg egyébként is! Rose és Edward jó tanárok! – nevetett Emmett.

·     Aha, oké, rendben van! – mondtam. – Nem baj, ha most elmegyek egy kicsit az erdőbe? – kérdeztem.

·     Nem! Menj csak nyugodtan! – mosolygott Esme.

·     Minden rendben? Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte Edward, és vas kezei, közé fogta derekamat.

·     Igen jól vagyok, és nem, most egyedül kell lennem egy kicsit, ha nem baj! – mondtam és lehajtottam a fejem. Szerelmem két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett.

·     Azért vigyázz magadra, kérlek! – mondta.

·     Rendben! – mondtam, és kifutottam az ajtón. Még meghallottam kislányom hangját.

·     Ugye nem megy messzire! Vele szeretnék ma aludni! – mondta. Nem figyeltem a válaszra, csak futottam be az erdőbe. Elmentem arra a rétre, ahol baseballozni szoktunk. Lefeküdtem a fűbe, és gondolkoztam. A felhők közül a Hold, hol eltűnt, hol pedig előbukkant. Meghallottam egy farkas üvöltést, de nem foglalkoztam vele. Tovább gondolkoztam. Milyen lesz vajon a tánc? Sikerül majd a családomnak megtanítania? Abban igaza volt, Rosenak, hogy már más vagyok az esküvőnk óta, de soha nem tudtam táncolni. Ezért rettegtem mindig is.  
Hirtelen meghallottam egy reccsenést a hátam mögül. Nem ijedtem meg, de felugrottam, hogy lássam, ki van mögöttem. Hat hatalmas farkas állt előttem, ennek megörültem.

·     Sziasztok! Mi járatban vagytok erre? – kérdeztem. Jacob felnyüszített, ezért kiolvastam a gondolataiból.

·     Hogy van Renesmee? Ugye nincs baja? – kérdezte gondolatban.

·     Jól van, köszönjük! Nem nincs semmi baja! – mondtam.

·     Mindjárt jövünk! – fordult felém Sam.

·     Rendben! – mondtam, de már beszaladtak az erdőbe. Két perc múlva visszajöttek, de már ember alakban. Sam, Jacob, Jared, Embry, Paul és Quil állt előttem.

·     Szia Vámpír lány! Hogy van a vérszívó társaságod? – kérdezte mosolyogva Embry.

·     Ne hívj így minket! – morogtam rá. – Amúgy kösz jól! – mondtam. Most vettem észre, hogy mindenkin csak egy nadrág van, és a felső testén semmi.

·     Jól van! De hát ez az igazság! – közölte Embry. Én csak megforgattam a szemem.

·     Tényleg! Mit kerestek itt?  - kérdeztem gyanúsan.

·     Ja, semmit! Csak gondoltuk körül nézünk! Meg verekedtünk! – nevetett Quil.

·     Aha! Értem! – mondtam.

·     Mikor láthatjuk Renesmeet? – kérdezte Jacob.

·     Hát…nem tudom! Majd lehet, hogy a héten! – mosolyogtam, bár ez nem jött szívből.

·     És te, mért vagy egyedül? Hol van a családod? – kérdezte Sam. – Úgy látom nincs minden rendben! Vagy tévedek? – tette még hozzá.

·     Gondoltam, eljövök egyedül! A családom otthon van! - Hát…igazából…mindegy semmi nem történt! – hazudtam.

·     Bella! Látjuk rajtad! Akarsz mesélni róla? – kérdezte Jared.

·     Nem is tudom…úgy is kinevettek! – mondtam.

·     Nem fogunk begyszó! – mondta Paul.

·     Csak annyi, hogy a suliban lesz egy nyavalyás táncverseny! Alice pedig be akar nevezni mindnyájunkat! Én meg hát…,hogy is mondjam…nem vagyok valami jó táncos! – mondtam kissé akadozva.

·     Ez kit érdekel! Bella a lényeg, hogy jól érezd magad! – mosolygott Jared.

·     Kösz srácok! Jó fejek vagytok! – mosolyogtam.

·     Mit szólsz, ha azt mondom, hogy meghívunk téged és a családodat egy tábortüzes partira? – kérdezte Sam. Ledöbbentem és még a szám is tátva maradt. Nem úgy van, hogy a vámpírok nem nagyon szeretik a farkasokat? – kérdeztem, de csak magamban.

·     Ömm…Mikor? – kérdeztem.

·     Hát a hétvégén! – mosolygott Jacob.

·     Nem is tudom! Hát…elmondom a többieknek, és majd üzenek Renesmeevel! Úgy jó lesz? – kérdeztem.

·     Persze! Remek! – ujjongott Jacob! – Akkor majd elengednéd kicsivel korábban? Szeretnék neki mutatni valamit! – tette még hozzá.

·     Ha vigyázol rá, akkor persze! – mosolyogtam.

·     Ott leszünk mi is! Nem lesz semmi baja! Legfeljebb kicsit nyálas lesz! – nevetett Embry.

·     Hát…akkor szerintem holnap átjön, persze az apján is múlik! De majd telefonálok! – mondtam. Jacob halkan felmordult.

·     Jake! Fejezd már be! Ha jövünk a hétvégén, akkor ne merészeljetek, bármin is veszekedni! Legalább Renesmee kedvéért. – mondtam szigorúan.

·     Befejeztem! – mondta. – De nem biztos, hogy akkor is! – tette hozzá, de csak gondolatban.

·     Jake! Elfelejtetted, hogy hallom a gondolataidat? – kérdeztem, és kajánul mosolyogtam.

·     Fenébe! Jó-jó befejeztem! Ígérem! – mondta morogva.

·     Köszönöm! – öleltem meg.

·     Úristen! Nem fagytok meg? – viccelődtem velük.

·     Nem annyira fázunk! De azért, ha lehet ne nagyon, érjetek hozzánk! - nézett rám Sam.

·     Bocsánat! – hajtottam le a fejem. - Kicsit későre jár! Jobb, ha megyek! – mondtam. Ha minden oké, holnap jön a lányom hozzátok! – tettem még hozzá.

·     Remek! Szia vámpír lány! – köszönt el Embry, majd mindenki utána.

·     Sziasztok! – köszöntem és elfutottam. Emlékszem, legelőször Emily hívott vámpír lánynak, de akkor még csak azért, mert vámpírokkal voltam. Most már Embry is így hív, mióta én is az, lettem. Mikor beértem, még mindenki a nappaliban ült. Tizenegy körül lehetett, de kislányom még nagyon eleven volt.

·     Szia drágám! – mondta Edward és már mellettem is volt. Hozzám akart érni, de elhúzódott.

·     Szívem, nem akarlak megsérteni, de kutya szagod van! – mondta és elhúzta az orrát.

·     Jake! – ujjongott Renesmee! – Hol van Jacob? – kérdezte.