Ott álltam a szobámban, a hatalmas gardróbom előtt, amit Alice-től kaptam. A ruhák csoda-szép látványa elkápráztatott, és ha tudtam volna sírni, most megtettem volna, persze örömben. Végre úgy éreztem, hogy van családom, akik szeretnek és meglepnek. Ezt valahogy viszonoznom kell nekik. Hisz annyira vágytam rá mindig, de most, hogy megkaptam, nem hanyagolhatom el a kapcsolat gondozását.

- Imádlak Alice! – ujjongtam ugrálva, mint egy kisgyerek.

Végigfutottam a sorokon újra és újra és újra. Szökdécselve kaptam hol az egyik ruhához, hol a másikhoz. Minden ruhát megtapogattam, minden cipőt megcsodáltam, minden táskát megsimogattam. Minden övet, ékszert alaposan megvizsgáltam. A két sor között leghátul, egy hatalmas szekrény állt, legalább, akkora, mint amilyet Alice szobájában láttam.

- Nézz be oda is - duruzsolta Alice, aki még mindig kitörő örömömben gyönyörködött.

Ahogy meghallottam a hangját, eszembe jutott, hogy mindezt neki köszönhetem. Égnek emelt kezekkel, sikítva rohantam Alice felé, aki bár meghökkent, de nem ugrott el. Kíméletlenül megölelgettem. Arcomat a nyakába fúrtam, karjaimmal átfogtam vállait. Lehetetlen volt elmenekülnie, de nem is akart. Jéghideg, bársonytapintású ujjaival a hajamba túrt, másik kezével meztelen hátamat simogatta. Testhőmérsékletünk kétfoknyi különbséget mutatott, javamra. Nem elég, hogy a rajtam lévő ruhadarab egy merő csipke, de még hihetetlenül kivágott is. Belenéztem a tükrök egyikébe, ami teljes alakunkat megmutatta. Hirtelen mindössze 20 tükröt számoltam össze, mind különböző méretű és más-más helyen fellelhető.

Két eszményi, hófehér alakot láttam, amint kecsesen és bensőségesen egymást ölelik. Az egyikük hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét, a másik hosszú, rendezetlen és vörös hullámai a háta közepéig értek. A koboldszerű vámpír kedves tekintete találkozott az enyémmel.

Nehezemre esett, de elengedtem és a hatalmas szekrény felé, lépkedtem, úgy éreztem magam, ahogy a menyasszonyok érezhetik az oltár felé haladva magukat.

Kihúztam a legalsó fiókot. Fehér csipke. Folytattam a következővel. Vörös és fekete csipke.

Majd a harmadikat. Rózsaszín és kék csipke.

- Alice, nem választhattál volna kevésbé kacér fehérneműket? –  nevettem fel.

- Nem tetszik? - hangja incselkedőnek hallatszott, sem mint kétségbeesettnek.

- Mindegyiket imádom. De ezt te tudtad előre – kacagtam fel ismét.

- Naná! De nézd meg a legfelső fiókot is! – folytatta. Nem értettem, hogyan lehet ezt az örömöt még fokozni. A rengeteg dolgot kaptam már így is.

Ez a család egyetlen nap alatt, adta meg nekem mindazt, amire gyermekkorom óta senki nem volt képes.

Lemondóan vigyorogva húztam ki az utolsó fiókot, ami meglepetésemre ketté  volt osztva,

egyik felében fésű és kis kézi tükör, a másikban áttetsző, csillogó, sokat mutató hálóingek.

Mikor lesz szükségem ennyi tükörre? Mikor kell nekem ilyen ledér hálóruha?

- Alice - hangom egyszerre tűnt meglepettnek, izgatottnak és durcásnak.

Kivettem az egyik hálóinget.

- Tudsz valamit amit én nem? - kérdeztem félig felvont szemöldökkel.

- Jaj Emmeline, csak nekem sohasem volt szükségem ilyesmire és végre vásárolhattam. De ha nem tetszik, nekiadom valakinek... – beszélte sértődötten, de mégis valami kis boldogsággal a hangjában.

Legyőzött. Ilyen álszomorú szemek ellen semmi esélyem. Meghajlok nagyságod előtt Alice.

- Győztél - motyogtam kelletlenül, mire ő a nyertesek örömével csilingelve felnevetett.

- Kapj magadra valamit! Nemsokára vendégeink jönnek – jelentette ki, majd áttekintett a gardrób másik végébe.

- Kik? –  kérdeztem.

- Vérfarkasok – felelte.

- Ezt te honnan tudod? Én úgy tudtam, hogy nem látod a farkasok jövőjét, és az se tűnt fel,

hogy látomásod lett volna – mondtam.

- Nem is látom a jövőjüket! - hangja bosszúságtól remegett - Pontosan ez az! Eltűnt az egész

család jövője. Ez kiborító - halántékát masszírozva táncolt ki a szobából.

Kinéztem a gardróbból az üvegfalon át a szabadba, sütött a nap, biztos voltam benne, hogy odakint tikkasztó a hőség. Belenyúltam a fehér csipkés fiókomba és kivettem egy-egyszerűbb darabot. Elsétáltam a nyári ruhákig és könnyed mozdulatokkal magamra vettem egy piros

ruhácskát. Kiválasztottam hozzá Alice egyik cipőkölteményét.

Gyengéd kopogást hallottam, majd Rosalie lépett be.

- Igazán csinos vagy - hangja inkább udvariasnak tűnt, nem hittem, hogy tényleg így gondolja

elvégre ő  a legszebb angyal ezen a világon.

- Köszönöm Rose – válaszoltam kedvességére.

- Megengeded? - kérdezte elbűvölően, miközben a felső fiók rejtette gyöngyházfényű  fésű után nyúlt.

- Persze –  feleltem, könnyed egyszerűséggel.

Nem értettem miért jött. Lassan, finom csuklómozdulatokkal bontotta ki a hajam.

- Kíváncsi voltam, hogy tetszenek-e az új ruháid. Tudod, néhányat én választottam – kezdett

bele, majd a fésülni kezdte, hosszú hajam.

- Imádom őket – válaszoltam zavartan. Valóban csak emiatt jött volna?

- Szóval... Igazából nem csak ezért vagyok itt - még egy utolsót húzott a fésűvel a hajamon,

végül kezével rendezett el még néhány tincset.

- Észrevettem, hogy olyan furán nézel és ... – kezdett bele, de meglepetten közbe szóltam.

- Furán? – kérdeztem.

 - Hát... olyan mintha elbambulnál vagy ilyesmi... – mondta, majd rám emelte tekintetét.

- Mert egyszerűen túl szép vagy.  A világ leggyönyörűbb teremtménye vagy, amit valaha láttam.

- Ohh –  arca felderült - azt hittem, hogy valami baj van velem. Hiszen Emmettet is megkedvelted, sőt mindenkit. Egy napja vagy itt és egyszerűen imádnak – beszélte.

- Nem értem mire akarsz kilyukadni Rose. Ha arra célzol, hogy bárki jobban szeret nálad, tévedsz – tettem hozzá és egy bátorító  mosolyt küldtem felé.

Hálásan, viszonozta reakcióm.

Jajj, de kis butus. Nála, hogyan is szerethetnének jobban? A legédesebb tüneménynél?

Kéz a kézben tartottunk a zongoraszótól hangos nappali felé, ahol Renesmee, Bella és Esme hallgatta Edward játékát.

Épp mikor leértünk fejeződött be a dal.

- Most Esme kedvencét! - Bella hangja dallamosan adta ki a parancsot.

Edward válaszul szelíden elmosolyodott és virtuóz játékba kezdett a hatalmas zongorán. Ilyen kedves, szívemig hatoló, művészi és elragadó dalt még soha ezelőtt nem hallottam.

Vigyázva, hangtalanul az ablakhoz sétáltam és mozdulatlanul, mereven hallgattam a fantasztikusan melengető szerzeményt. Becsuktam a szemem és csak a zenére figyeltem. Nem vettem levegőt. Csak a fülemet és halott szívemet használtam. Egész lényemet átjárta a zene. Mikor a zongora elhallgatott, morcosan pislantottam Edwardra, aki biztatóan Nessie-re nézett.

Tegnap óta is nőtt, már úgy néz ki, mint egy hároméves. Már inkább 4 éves, mint három.

Nessie lassú  táncoló lépésekkel siklott felém. Gyönyörködve elmosolyodtam. Gyorsított léptein. Lehajoltam hozzá, megöleltem és a magasba emeltem. Gyermeki arca sugárzott a boldogságtól.

Magamhoz szorítottam, nyakamba fúrta apró arcocskáját. Teste forró volt, de őt nem zavarta, hogy hidegebb vagyok nála. A többiektől megszokhatta, náluk amúgy is melegebb vagyok. Számomra nem létezett más ebben a pillanatban, csakis Ő. Kicsi kezét lágyan a nyakamhoz érintette.

Áram futott végig a testemben és ezernyi színt, alakot és érzést éltem át egy pillanat alatt. Láttam, ahogy kecsesen besétálok az ajtón, ahogy majdnem megtámadom Jacobot, ahogy Nessie-re nézek, éreztem mennyire meg akart érinteni, mennyire ellenállhatatlanul akart mindenhová követni. Nem akartam többé nélküle létezni, olyan lett számomra, mintha a saját kis húgom lett volna.

- Szeretlek apróság - duruzsoltam halkan a fülébe. Nem tudtam többet mondani, egyszerűen lehetetlen kifejezni mit érzek iránta. Imádom.

Válaszul megfogta nyakam és ezernyi villódzó színt láttam, az összes boldog pillanatot, minden érzés átjárta a testemet. Majd két farkas képe jelent meg szemeim előtt. Nessie ettől is boldog volt.

Megfordultam és kinéztem az üvegen. Két hatalmas farkas futott a ház felé, rám se pillantva, az egyikük kisebb, kevésbé fenyegető, homokszínű. Valami furcsa érzés kavargott halott, jeges szívemben. Olyan érzés volt, mintha meg akarna dobbanni.