Leah szemszöge 

„-A döntésünk végleges. – csattant fel Aro, mire Edward felmorgott. – A gyereknek meg kell halnia.

-Ez esetben megvédjük akár az életünk árán is. –  mondta Bella már-már zokogva.

A következő  pillanatban a két csapat egymás felé  indult. Még láttam a fejemben, ahogy Jacob kicikázik a harctérről a gyermekkel, aztán már csak vörös köd borított el, ahogy mindenkit.”

-Szeretlek – suttogta Nessie Jacob sírkövének.

-Ő i szeretett. –  mondta bátyám, hogy kicsit vígasztalja.

-Tudom – mondta Nessie könnyezve.

Ma volt Jacob halálának huszadik évfordulója, éppen ahogy az összes többi Cullennek, illetve falkatagnak.

„A harc folytatódott. Hallottam Jacob kétségbeesett gondolatait, hogy követik őket, de akár az élete árán is megvédi a kislányt. Ekkor furcsa, sőt annál is furcsább dolog történt. Hallottam testvérem gondolatait, de te jó isten! Ilyen nincs! Ez undorító, ráadásul ááá! Bevésődni oké, de bevésődni egy vámpírba? Ráadásul egy ellenségbe? És pont egy ilyen hárpiába? Jane Volturi? Azonnal ki kell hoznom a csatatérről. És ekkor jött a mentőöv.”

-Menjünk apáék sírjához. – mondta Nessie, mi csak követtük.

„Hallottam Jacob gondolatait, amint leteszi Nessiet, és szembefordul az ellenséggel, akik nem haboznak megtámadni őt. Öt vérszopó ugrik egyszerre Jacobra. Nem fog egyszerre annyival elbírni. Segítenünk kell neki! - kiáltottam Sethnek gondolatban, és közben a harctérről kifele Jake felé vettem az irányt. Hallottam, amint testvérem még gondolatban azt mondja Edwardnak, hogy maradjon, majd mi elintézzük. A vérszívó, bár kelletlenül, de ott maradt, mikor meglátta, hogy feleségét támadják.”

-Sziasztok. – mondta Nessie a sírköveknek, ami alatt csak hamu volt, mert csak ennyi maradt belőlük. – Nagyon hiányoztok. – majd elkezdett beszámolni arról, hogy ez elmúlt évben mi történt vele. Minden évben így tesz.

„Jacob már vérben ázott, de még így is folytatta a harcot. Látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja, de még is mindent beleadva harcolt. Az ötből már csak 2 volt még egyben. Rákapcsoltam. Már csak egy fél perc futásnyira voltam tőlük, de ekkor olyan gondolatot hallottam, amit soha nem akartam. Vigyázzatok rá. Ez Alfai parancs és baráti kérés is egyben. Köszönöm. – Ne Jake! – kiáltottam gondolatban, de már későn, a két vámpír megölte.”

Nessie elsírta magát mondandója közben, de folytatni akarta, így sziporott párat, és megpróbálta kipréselni a szavakat.

„Ha már csak ennyi idő jutott az Alfámnak, és barátomnak Jacobnak, akkor tiszteletben akarom tartani utolsó kívánságát. Már láttam, ahogy Nessie fut a vámpírok elől keservesen sírva. Ő is tényleg szerette Jake-t, értettem meg. Beértem a vámpírokat, majd a két egymás mellet, gyorsan futó vámpírt egyszerre terítettem le. Eközben Seth is beért. Gyorsan széttéptük őket, a meglepetés erejét használva, majd én visszafutottam, hogy az ottmaradt háromnak a darabjait égessem el, míg öcsém az ottmaradt kettő darabjait vetette máglyára. Majd öcsém átváltozott farkassá ismét, és odabújt Nessi-hez ő is könnyeket hullajtva. Gyászolt. Ahogy én is. De most erősnek kell lennünk. – Megyek, megnézem, hogy mi van a csatatéren. – mondtam ellenállást nem tűrő hangon, majd átváltoztam, és visszafutottam a harc színhelyére.”

-Minden jó tulajdonságot örököltem tőletek, mint már többször mondtam. A kontinens legjobb orvosi egyetemére nyertem felvételt. Úgy döntöttem, hogy folytatni szeretném Carlisle munkáját, és embereken szeretnék segíteni. – hát igen. Ennyi idő után végre ténylegesen is elhiszem, hogy jó vámpírok is léteznek. Vagyis léteztek, mert már el is távoztak.

„Visszamentem, de ami ott fogadott látvány, arra nem számítottam. Az harctér, kiáltások, reccsenések, és vámpírdarabok szétszórtsága helyett egészen mást találtam. Nem is akartam először hinni a szememnek, ezért körbejártam. Minden oldalról ugyanazt találtam Tüzet. Akárhogyan is néztem, nem akartam elhinni. Ennyi? Mindenki belehalt volna a küzdelembe? Vége? A falkának? A Cullen családnak? A Volturinak? Vége? Sorolta agyam a kérdéseket, de a szívem már tudta, érezte a választ, de az agyam, még tiltakozott elfogadni. Igen, mindennek vége. – Neeeeeeeeeeee! – kiáltottam magamban fájdalmasan, amíből csak egy fájdalmas vonyítás kerekedett. Az életem. A falka. Mit mondok majd? És Nessi-vel mi lesz? És öcsém bevésődése? Ez nem történhet meg. Ekkor megérkezett mellém Seth a kis Nessie-vel a hátán, de amint meglátta, amit én, ugyanaz játszódott le az ő fejében is, csak neki minden egy fokkal fájdalmasabban. Ő jobban kötődött mindenkihez. Féltem bevallani, de azért én is kedveltem a Cullen családot. De ezt már nem mondhatom meg nekik.”

-Mivel az a 20. évforduló, hoztam egy fényképalbumot, amit mondtam, hogy 10 évente hozok. –  mondta Nessie picit mosolyogva, majd letette az A5-ös méretű  10 fotóalbumot, amikben egyenként 365 fénykép volt az év minden napjáról egy. Majd elkezdte mutogatni, hogy melyik képen éppen hol van, és mit tesz. Nessie mindegyik képen fekete ruhában van, ahogy én és bátyám is, amelyiken feltűnünk.

Cullenék sírkőfeliratai alatt egyiküknél sem volt évszám. Furcsa is lett volna, ha valaki véletlenül erre járna, és azt látná, hogy évszámok alapján több száz éves emberek sírjai vannak itt. És mégis, hihetetlenül apróba, annyira apróba, hogy egy ember szeme nem vehette észre, ott volt a nevük kezdőbetűjébe belevésve az életük időtartama.

„Mindannyin lerogytunk a földre, és a tüzet nézve sírtunk. Nessie közénk kuporodott, és álomba sírta magát. Sethel óvatosan hazavittük, átöltöztünk pizsamába, majd hárman egy ágyba fekve, magunk között tartva Nessiet, elaludtunk. Az ablakon lopództunk be, így a kérdésekkel, csak másnap kellett foglalkozzunk.”

-Menjünk La Push-ba a temetőbe, hogy a falkát is meglátogassuk. És az öregekkel beszélgetni kéne picit. – mondta Nessie.

-Menjünk. – mondtam. Már hiányzott édesanyám.

Elsétáltunk a fekete Mercedesig, és beszálltunk, majd elhajtottunk La-Push felé.

„Másnap reggel fáradtan kászálódtam ki az ágyból, óvatosan, nehogy felébresszem a még alvó Nessiet, vagy Sethtet. Lementem a konyhába reggelit készíteni. Mintha az agyam kikapcsolt volna, és egy lélektelen robot lennék, akibe bele van programozva a létfenttartás. Amikor leértem, észrevettem, hogy valaki van a konyhában. Nem zavart különösebben. Ha szeretne valamit, akkor majd kérdez. Beléptem az ajtón, és megláttam édesanyámat. Nagyot ásítottam, fárasztó napom volt tegnap, biztosan sokat aludtam. Feketébe öltözött édesanyám, ásításom hangjára megfordult, és mikor észrevett, halkan felsikkantott, miközben temérdek érzelmet láttam az arcára kiülni másodpercek alatt. Meglepettség, szeretet, bosszúság, hála, kételkedés, megkönnyebbülés, és végül megállapodott a boldogság kifejezésénél.”

Megérkeztünk a temetőhöz. Seth kivette a virágokat a csomagtartóból, majd mindannyian elindultunk a sírkövekhez. Mindegyikhez raktunk egy-egy szál virágot.

„Többiek? – kérdezte anyám boldogan.

- Seth és Renesmee Cullen fent alszanak…

- Ki az a Renesmee Cullen – vágott anyám a szavamba.

- Cullenek kétéves kislánya.- nyugtattam meg édesanyámat.

-  Rendben, és miért van itt?

- Tudod anya a többiek…  mindenki… - anyám elképedve nézett minket.

- Úgyérted, hogy mindenki?- nézett egyre inkább rémültebben. – Elmondod mi történt?

- Előbb viszek enni mindenkinek, mert már egy ideje nem ettünk. -  mondtam, de ekkor meghallottam Sethéket letrappolni a lépcsőn. Pontosabban Sethet aki kezében hozta Renesmeet.”

-Menjünk gyalog anyuhoz. – mondta Seth, mikor már a temetőből jöttünk kifelé.

-Rendben. – egyeztünk bele Nessievel teljesen egyszerre, mire összenéztünk, és elmosolyodtunk.

Pár perc séta után elérkeztünk a házunk elé, ahol édesanyánk már várt minket. Már messziről  érződött a friss sütemény illat.

-Sziasztok. – futott elénk boldogan anyánk, hogy jól megölelgessen. Boldogan öleltünk vissza.

-Szia. – köszöntünk mi is.

-Gyertek be. – mondta még.

Eltársalogtunk az elmúlt évről, majd öt perc után egy farkas szagát éreztem meg.

-Új falka van? – kérdeztem édesanyámat.

-Hosszú történet, majd ő elmeséli.

-Ki az az, ő? –  kérdeztem, de feleslegesen, mert ekkor már berontott az ajtón a kis Monicue, aki időközben felnőtt. Ő volt a néhai Sam és a kedves Emily Uley lánya.

-Te vagy az új farkas? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Még egy női farkas.

-Igen és te is farkas vagy. Te ki vagy? És miért van veletek az a vámpír, akinek éreztem a szagát?

-Leah vagyok. Nem emlékszel? Ő Seth az öcsém és veled szemben ő Renesmee Cullen, aki amúgy csak félig vámpír. – emlékeztettem, hátha beugrik neki.

-Nessie? – kerekedtek el a szemei. – De megnőttél!

-Te is. – mondta Nessie mosolyogva. – Hogyhogy farkas lett belőled? – kérdezte kívancsian. Ami azt illeti, erre én is kíváncsi lettem volna.

-Ülj le és meséld el. – noszogatta anyu is.

-Rendben. – leült a felkínált helyre. – Egy este egy vámpír rontott be hozzánk, és azt mondta, hogy sajnálja, hogy meg kell ölnie minket, de a Volturiból megmaradt tagok újraélesztették a családot, és most üldözik. Majd anya felé vette volna az irányt, ha át nem változom, és szét nem tépem.

-A Volturiból megmaradt tagok? – kérdezte Seth, pont ugyanott fennakadva, ahol én.

-Még élnek? Azonnal megyek, és megölöm őket. – kiáltott fel Nessie, majd már el is rohant.

Követtük, bár sokkal gyorsabb volt nálunk.

Volterra kapuiban utolértük  őt, de már későn. Berohant a várba, és berontott a trónterembe.

-Megölttek a csalá… - itt elakadt, és mi is ledöbbenve néztünk körül, nem hittünk a szemünknek. – …domat. – fejezte be Nessie a mondatot, de már érződött rajta a boldogság, ahogy Bella elképedt arcával néz szembe.

-Nessie! – kiáltott fel Bella, majd szorosan megölelték egymást.

Bátyám szerelmesen bámulta bevésődését.

Csak én voltam annyira észnél, hogy körbenézzek.

Bella ült a középső  trónszéken. Jane a tőle jobbra levőtől, míg Alice a tőle balra lévőn. A teremben még ott volt Jasper, Benjamin, Kate, Alec, a Demetri nevű, Gianna, és még négy idegen vámpír.

Csak egyetlen dolog volt, ami nagyon bántotta a szememet. Egyedül Alice nézett vissza rám aranyszínű tekintettel…