Alice szemszöge 

-Nessie… - suttogta Bella szerelmem karjaiban, majd lesunyta szemét. Pihenni akart, vagy csak nem akart gondolkodni.

Nem tudom. De nem is vagyok rá kíváncsi.

Nagyon ritkán van, hogy valamit nem tudok, és az még inkább ritkábban, hogy nem is vagyok rá kíváncsi.

De most nem voltam az, egy picit sem.

Nem akartam tudni, hogy milyen lehet Bellának. Hogy milyen lehet elveszíteni a szerelmedet.

Jajj… Edward.

Elkéstünk. Hogy lehettünk ennyire bénák? Hogyan?

Ha csak egy kicsit előbb találtunk volna Tamarára, és hoztuk volna ide. Csak egy kicsit az istenért!

Edward, Carlisle, Esme, Emmett, Rosalie… Annyira sajnálom.

De erre nincs mentség.

Még csak el sem búcsúzhattam rendesen!

Miért? Miééért?

Ránéztem a szerelmemre. Ő  legalább még itt van nekem. De amint tanulmányoztam arcvonásait, átkoztam a képességét.

Neki többszöröse a szenvedése mindegyikünknél, elvégre mindenki szenvedése egyszerre gyülemlik fel benne.

Ő altatta el Bellát is valószínűleg. Biztosan nagyon nehezen bírja most.

Letargikus hangolat volt. Mindenki sokkosan bámult maga elé.

Benjamin volt az egyetlen, akinek az arcán néminemű koncentráció mutatkozott.

Kezdett meglátszani erőlködése, mert a tűz, amiből lila füst szállt, jelezve, hogy nem tudunk senkit visszahozni, egyre inkább visszaszorulni látszott.

A tüzet látva mindenki kezdett kilábalni sokkos állapotából, és torzabbnál torzabb arckifejezések jelentek meg az arcokon.

Fáj.

Nagyon fáj.

Miért?

Olyan boldogok voltunk!

És most mindennek egy csapásra vége!

Az eszem még kitartóan próbálja elhitetni velem, hogy csak egy látomást élek át túl részletesen, de felesleges dolog próbálnia oly nagyon, a valóság már elérte a szívemet, és az eszem is kezdi elhinni, hogy a dolgok ellen már nem tehetek semmit.

Miért ilyen suta a képességem?

Miért nem tudtam semmit se tenni, mikor minden tisztán kivehető volt? Mikor megvolt a lehetősége a békében továbbélésnek is?

Vagy csak Irinát kellett volna előre látnom, hogy meg tudjuk neki magyarázni Nessie helyzetét.

Nessie! A hirtelen gondolat villámcsapásként hasított a fejembe! Nessie! Kicsi Renesmee!

Vajon mi van vele?

Jól van?

És Jacob?

Szégyelltem másoknak bevallani, de nagyonis megkedveltem ezt a Jacob fiút.

Hiszen olyan odaadóan szereti Renesmeet!

Miért nem tudom a farkasok, és a félvérek jövőjét látni? Ez olyan idegesítő!

Jasper a hirtelen érzelmeimre felkapta a szemét. Gondolom elég feltűnő lehetett a sok fájdalmas érzés között egy hasonló, mint ami az előbb játszódott le bennem.

-Keressük meg. – suttogtam a választ Belli ki nem mondott kérdésére, amit ki tudja hány perce már, hogy elkezdett.

-Rendben. – egyezett bele valaki. Nem igen érdekelt, hogy beleegyeznek-e vagy sem. Ígyis-úgyis megkeresném, velük, vagy nélkülük.

Elindultam abba az irányba, amerre még lehetett érezni halványan Nessie illatát.

Illetve Nessie, Jacob, még 1-2 farkas, és néhány vámpír szagát.

Remélem nem esett baja senkinek.

Úgy mentünk, mint a bábuk, akiket madzaggal mozgatnak.

Vámpír létemre ólomnehézségűnek éreztem a lábam.

Egyre melegebb volt, majd tűz ropogását hallottam. Mát láttam a tüzet is, amiből lila füst szállt.

Megijedtem.

Ugye csak vámpírok? Ugye csak a Volturi tagjai égnek ott?

Egyre közelebb értünk a tűzhöz.

Senki sem ment vámpírsebességgel.

Mindenki vánszorgott.

A tűz mellett feküdt egy nagy szőrcsomó.

Jacob!

De… ez lehetetlen!

Véresen, megtépve, több mély sebbel, megcsonkítva, több helyen törött csontal, és rendellenesen kifordulva, körülötte egy nagy tócsa vér.

És… a szíve!... Leállt.

Hogy történt ez?

Nessie!

A tűzre néztem.

Hirtelen dühbe gurultam.

Hogy merészelt meghalni? Hiszen megígérte, hogy vigyázni fog rá!

Tudtam, hogy dühöm igazságtalan, de nem bírtam tovább, kiborultam.

Nem hiszem el, milyen szánalmas vagyok!

Egy holtat hibáztatok, aki valószínűleg utolsó lélegzetéig küzdött érte.

De akkor is!

A vörös köd ellepte az agyamat, és azt a feszültség-levezetési módszert használtam, amit Edward szokott.

Amikor ez eszembe jutott leálltam.

Edward szokása. Ez is rá  emlékezet!

Minden rájuk emlékeztet!

Minden, tényleg minden.

Könnyek nélkül dozogva borultam térdre.

Ezért kell elmennünk…

Annyira bizonytalan most minden.

Egyik pillanatban azt látom, hogy Bella nomádokat kér meg saját széttépésére, és megölésére, a másikban pedig azt, hogy mosolyog. Nem tudom, hogy hogyan, vagy mikor, csak azt tudom, hogy hol,… és ez a hely bizonyosan Volterra.

Nem akarom felvenni a Volturi nevet, nem is fogom.

Bella úgyis megteszi.

Erős.

Bella mindig is az volt.

Mindannyiinknál erősebb lelkileg. És bátrabb is.

Még mindig a földön térdeltem.

Nem volt erőm felkelni, és elindulni… talán nem is akartam.

Még mindig. Ha nem lenne ez a fájdalom itt a mellkasomban, akkor el sem hinném a történteket. Hiszen mit tettünk mi, hogy így elbánt velünk a sors? Addig rendben van, hogy vámpírok vagyunk, de ez máris hiba? Vagy az, hogy voltak akik embereket öltek?

Hiszen Carlisle semmi rosszat nem tett. Sőt, sokkal többet tett az emberekért, mint bárki más. És Bella… nem érdemelt ennyi szenvedést.

Akkor miért?

Felesleges gondolatmenetemből egy a vállamra tévedő hideg kéz szakított ki.

Nem tudom, hogy ki volt az, de hálás vagyok neki.

Kíváncsiságom ezúttal nem csillapodott.

Hátrafordultam, és…

-Jobban vagy? – kérdezte megértő szemekkel nézve rám… Jane?

Pislogtam néhányat.

Jane?

Bella túl nagyot ütött amikor rávetette magát?

Megint pislogtam egyet,…  de még mindig ott volt?

-Ühm… egy ici-picit. – mondtam, hogy ne nézzen teljesen idiótának, ha már egyszer kedves volt.

A szemem előtt egy kép jelent meg.

Mi? Hogy?

Még fel sem fogtam, már meg is történt amit láttam.

Jane… megölelt?

Félénken visszaöleltem, és ekkor képek sokasága tárult szemem elé.

Én és Jane éppen vásárolunk, és nevetünk valami viccen.

Majd én és Jane Bella sírja előtt.

Én, Jane, és Bella egy szobában, amint beszélgetünk valakiről.

Egy kép, amin Bellát  éppen máglyára vetik.

Jasper vörös szemekkel egy Volturi köpenyben.

Majd… ez… ez…  Én, Jane és Bella a Volturi trónteremben, amint a trónokon ülünk, és éppen valakit halálra ítélünk.

Teljesen lesokkoltam.

A sok egymással ellentétes kép,… a sok lehetőség, a sok rémség, és a kellemes élmények. Ezekre nincs is szó.

A szemeim kezdtek visszafókuszálni a jelenbe.

Jane értetlen arcával találtam szembe magam.

-Minden rendben? – kérdezte zavartan.

-I-igen. – ejtettem ki nehezen a szavakat.

-Mit láttál? – kérdezte szerelmem, nem messze tőlem Bellával a kezében.

-Sok, sok ellentétes furcsaságot. – motyogtam magamnak, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta. – Majd elmondom. – Jazz csak kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett vissza.

-Bella… mikor ébered fel, hogy… - kezdte Kate – hogy elmondjuk neki,…  - itt megakadt - …ezt? – mutatott a tűzre.

-Fogalmam sincs. – mondtam, mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám. – Miért néz  így mindenki? A jövő… most olyan… bizonytalan. – találtam meg a megfelelő szót.

És így is volt.

Jelen pillanatban csak abban vagyok biztos, hogy innen el kell mennünk.