„Kedves naplóm!

Ma nagyon jó dolog történt velem! Jessicával, a legjobb barátnőmmel, elmentem vásárolni a Plaza-ba, és egy nagyon szép ruhát vettem magamnak, mivel holnap lesz a bál az iskolában. Peter, a barátom, 6 órakor jön értem. Már alig várom! Még csak egy hónapja járunk, és még nem csattant el az első csók. Talán holnap! Anyu és Apu szívesen fogadják, sőt, nagyon jól fogadják hogy barátom van, mivel látják, hogy boldog vagyok. Én is nagyon jól érzem magam most. Mindig szivecskéket rajzolgatok a füzetembe is, mindenhova.

Az öcsém, Justin, ma megint az idegeimre ment. Nem tudja megérteni hogy ha kakaót iszik akkor utána öblítse el a a poharat, mivel ha beleszárad, akkor nem tudom kimosni. Ja ha már itt tartunk! Anyu új házirend szabályt állított össze, hogy kinek mit kell csinálni, mikor apu nincs itthon, mivel ő kamionsofőrként dolgozik. Egy folytában járja az országot, csomagokat szállít egyik pontból a másikba. Anyu nem engedte hogy elmenjek vele, mivel „még túl fiatal vagyok hozzá” állítja ő. De kérem 16 éves vagyok! Csak nem vagyok túl fiatal ahhoz, hogy egy nagy kamionban töltsem az egész napomat szendvicsen és kólán élve! Nem is láttam aput két hete L. Állítólag akkor jött haza és akkor is csak egy órácskára, amikor én éppen Jess-nél voltam. Felhívhatott volna. Anyu is mostanában olyan szomorú. Hallom hogy esténként sír, bár nem tudom miért. Biztos stresszel, túl sokat van itthon egyedül, nincs ki segítsen neki elintézni a ház körüli teendőket.

Mára ennyit kis naplóm! Holnap jövök” – fejeztem be az írást, és csúsztattam a párám alá a kis rózsaszín könyvet. 

• Lily! Justin! Vacsora! – hallottam meg édesanya kiáltását a földszintről. A hangja most is keserű, mint az elmúlt pár napban. – Gyertek már valamit szeretnék mondani!
• Szaladok anyu! – válaszoltam, és szépen lassan, hogy azért se siessek, kisétáltam nagy szobámból és becsuktam az ajtót. A lépcső korlátján viszont csúsztam lefelé. Ha ezt apu látná egy hónapra bezárna a szobámba.
• Justin! Kapcsold már ki azt a számítógépet és fáradj le végre! – figyelmeztette az öcsémet is, Just olyan mint aki odaragadt a számítógéphez, egyfolytában ott ül. Nem tudom miért élvezetes, de ha neki jó felőlem azt csinál amit szeretne!
• Jövök. – Hallottam meg unott hangját, és már nyílt is az ajtaja a szobájának. Ő gyorsabban leért mint én.
• Légy szíves üljetek le! Fontos dolgot szeretnék közölni. – mondta, s közben elcsuklott a hangja. Vajon mi történhetett? Mire befejeztem a gondolatmenetemet, észrevettem hogy már zokog. Gyorsan felálltam hogy támogassam.
• Anyu? Mi történt? Apuval valami? Segíthetek? – amikor kimondtam az ’apu’ szót még keservesebben sírt. Már tudtam, vele történt valami. – Mi történt? Anyu? Mond el? Talán segíthetünk!
• Nem. Ebben sajnos nem tudtok! Édesapátok… - a hangja újra elcsuklott, előtört belőle egy újabb, keservesebb zokogás. – Édesapátoknak autóbalesete volt. Senki nem tudja hogyan történt, hogy megcsúszott, vagy beugrott elé egy állat az autópályán, esetleg valaki más tehet érte de… - szavába vágtam:
• Induljunk! Menjünk be hozzá a kórházba! Siessünk! Meg szeretném mondani neki hogy szeretem és hogy kitartás! – szaladtam volna fel, de elkapta a karomat, ne menjek pakolni. Justin pedig csak könnyes szemekkel nézett maga elé. Egy fiu nem tudja úgy vállalni az érzéseit, mint egy lány de ki tudják mutatni.
• Ugye nem hallt meg! Anyu mond hogy nem! Nem történhetett ilyen dolog velünk! – kiabálta az öcsém, édesanyám pedig csak  bólintott és megölelte az öcsémet.

Nem ez nem történhetett meg! Velünk nem! Miért pont a mi családunk? Miért? Már én is zokogtam. 

• Anyu? Mikor történt ez a … dolog? Ma? Vagy tegnap? – kérdeztem, mikor már egy kicsit csillapodtak a kedélyek.
• Nem kislányom, nem tegnap és nem azelőtt 1 hete történt. Holnap… holnap lesz a temetése.
• Mi? Miért nem mondtad el nekem? Mit képzeltél? Azt hogy egy idő után, ha nem lesz otthon nem fog annyira fájni? Hát tévedtél! Nagyon nagyot! Most jobban fáj! – keltem ki magamból.
• Kislányom! Nyugodj meg! Én nem tudtam, hogyan mondjam el nektek. Sajnálom! – odafutottam hozzájuk, és olyan erősen megöleltem őket, amilyen erősen csak tudtam.

Fogalmam sem volt mennyi ideig álltunk úgy, de az biztos hogy több volt mint 10 perc. Amikor anyukám engedett a szorításán, kihúztam magam ölelésükből, és felfutottam a szobámba.

Van egy erkélyem. Mindig ide járok gondolkodni. Most is ide jöttem. De most nem gondolkodtam. Csak bőgtem, mindent ki akartam magamból adni, elfelejteni, hogy másnap a temetésén ne zokogjak, el szeretném felejteni, mintha nem is létezett volna. 

Már körülbelül 1 órája kint ültem az erkélyen, halk kopogtatást hallottam a szobaajtóm felől.

• Bejöhetsz. – mondtam halkan, mintha egy zombi válaszolt volna. Olyan voltam mint akinek megállt a szíve, és csak a lelke jár vissza belé, nem éreztem. Nem tudtam gondolkodni, csak tudtam hogy mi történt, felfogni nem tudtam teljesen.
• Én vagyok! – hallottam meg édesanyám hangját mögüllem. Már kevésbé volt olyan rossz, mint amikor közölte velünk ha hírt. – Egy valamit tudnod kell. Mivel Bill-é a ház, illetve hogy béreltük a cégüktől, el kell költöznünk, és nem a szomszéd városban kaptam munkát, hanem Los Angeles mellett egy kis városban. A nevét sajnos elfelejtettem, de nagyon szép kis városka, mindenütt kertes házak, és sikerült bérelnem egy takaros kis házat óriási kerttel! Tarthatsz majd kutyát, macskát, amit csak szeretnél!
• Szerinted egy állattal lehet pótolni aput? Hát nagyon tévedsz! – álltam fel, s a tükörben megláttam magamat. Kék szemem vörösen lángolt, szőke hajam elázott a könnyektől, és olyan szomorú képet vágtam hogy nevetnem kellett magamon, bár csak egy keserves nevetésre jutott, belül, az elhagyott szívemben.
• Lily, én nem azt mondtam hogy pótolni szeretném. Őt semmivel nem lehet pótólni, kárpótlást sem kaphatunk helyette, de meg kell értened ő nincs többé, meghalt. – mondta kedvesen, mintha már belenyugodott volna. De csak a hangja volt nyugodt, a szeme mindent elárult. Mint mondják:  a szem a lélek tükre. Minden embernek bele kell nézni a szemébe, ha beszél hozzád mert a szavai hazudhatnak. Mindent elmondhat ha belenézel más „tükrébe”. – Holnap indulunk. Sajnálom, de a temetés után el kell mennünk egyből. Nincs időd elbúcsúzni a barátaidtól, Jesstől és Petertől. Írj nekik üzenetet, bár szerintem a … a temetésen is ott lesznek. Próbálj meg mindent összepakolni, amit csak tudsz.
• Rendben. – bólintottam rá a dologra, bár nem szerettem volna pakolni, nem szerettem volna elutazni, nem szerettem volna elköltözni…

Itt kell hagynom a barátaimat, itt kell hagynom az eddigi életemet. Apám nélül semmit nem érek majd. Mindig én voltam „apuci egyetlen kislány”. Most ez is meg fog változni. Tőle mindent megkaptam, szeretett. Ő volt a legjobb szülő a világon.

Holnap… Mi lesz holnap? Menjek el a temetésre? El kell mennem. 

Rengeteget töprengtem még ezen a dolgon, nem tudtam elfogadni, hogy ő már nincs többé. Könnyes szemmel előkaptam a bőröndömet, és elkezdtem csomagolni. Nagy rózsaszín táskába dobáltam a felsőktől elkezdve, a farmerokat, amik fel voltak akasztva. A kis mütyűröket külön táskába illetve hogy jobban mondjam táskákba tettem, mert sok van.

Ezután elkezdtem becsomagolni a törékeny képeket is. Megakadt a szemem egyen. 

„Szeretlek Picim!”  – ez volt a képre írva. Csodálatos arany színű, de nem túl csicsás keretben volt. 9 éves lehettem rajta. Éppen hintáztam, és apu lökött. Mind a ketten nagyon vidámak voltunk. Anyu készítette a képet. 3 éve apu kilopta a szobámból, és én még sírtam is, hogy nem találom apu pedig nem volt hajlandó szólni hogy ő vitte el. Aztán a születésnapomon visszakaptam, kinagyított formában és ebben a szép keretben. Azóta ez a kedvenc képem. Mindenhová pl. táborba, nyaralásokra is elviszem. Most csak eltettem egy külön dobozba, aminek bársony közepe van, és a doboz tetejére ejtettem egy csepp könnyet, majd pakoltam tovább. 

Este 8 körül, amikor már majdnem befejeztem a pakolást, már csak a könyvek nem voltak elpakolva, kopogtak az ajtómon.

• Bejöhetek? – hallottam meg Jess hangját az ajtóból.
• Én is? – Itt van Peter is? Jajj! Most így nem láthat meg!
• Bejöhettek. – mondtam, és szaladtam Jessica elé, hogy nyakába vessem magamat. Együtt zokogtunk, amikor Peter megköszörülte a torkát mögöttünk.
• Sajnálom… ami apukáddal történt. – nyögte zavartan. - Jöttem búcsúzni, sajnálom hogy ez nem jött össze köztünk, de ennek így kellett lennie. Sajnálom. – Nem mondhattam semmit. Nem adott rá esélyt sem. Mikor befejezte mondandóját megfordult és elsétált.
• Ő… Most szakított velem? – jöttem rá a lényegre.
• Azt hiszem ez most szakítás volt. – bólintott rá feltevésemre ő is, s újra egymás nyakába borultunk. – Részvétem, hiányozni fogsz. – mondta pár perc után
• Te is nekem! Majd írj levelet! Vagy e-mail! Mindent tudni akarok ami itt történik! – válaszoltam neki.

Jess segített összepakolni a maradék cuccomat, igaz volt amit át kellett pakolnunk zsákba, mert nem fért el. Rakodás közben emlékeztünk milyen jók voltak az együtt töltött évek, mivel 10 éve ő a legjobb barátnőm! Neki is voltak nehéz pillanatai az életben, ahogy nekem is, és ezt mindig elmondtuk egymásnak.

Este fél 10-kor el kellett mennie, én pedig letusoltam. Kiadtam magamból minden bánatot, kiürítettem a fejemet. Nedves hajjal pedig lefeküdtem aludni, nehéz nap vár rám.