A hét többi napja nagyon gyorsan eltelt, és már itt is a péntek! Megbeszéltük, hogy iskola után mind a hárman bent maradunk segíteni feldíszíteni a tornatermet. Csütörtökön pedig szólni kellett, hogy ki jön. Az iskolában kezdtem megszeretni a többi embert is, és a kedvenc tanárom a történelem tanár, Mrs. Jonsons lett, Carly és Jered anyukája. Otthon hadilábon álltam ezzel a tantárggyal, de itt, minden sokkal könnyebb lett. Ha Jonsonsék a közelben vannak, minden megváltozik. A légkör, és az emberek viselkedése is. Lehet, hogy mindent csak beképzeltem magamnak. Megbolondultam az utazás, apu halála miatt. Most itt az ágyon ülve agyalhatok rajta, hogy mi lesz az életemmel. Mivel a tornatermet már sikeresen feldíszítettük, nincs más teendőm estére. Jered és Carly kint vannak a suli foci meccsen, én pedig itthon punnyadhatok. Még egy darabig töprengtem, amikor eszembe jutott egy jelenet a délelőttből, a tornatermi díszítésről.

NEM, nem képzelek be magamnak semmit! Hogyan érhetett hozzám olyan gyorsan Jered?

„

• Carly! Megfognád ezt, amíg én ezt felragasztom a plafonra? – kiabáltam barátnőmnek, és mutogattam a sárga kartonlapokat.
• Hát persze! Dobd csak le.

Leejtettem neki egy kis papírokból  összeragasztott díszt, én pedig magasabbra másztam a létrán. Jered éppen a tanár úr mellett állt, és rám mosolygott. Aztán továbbsétált a lampionokhoz. Mikor utoljára odanéztem, éppen nekem háttal állt, a terem túlsó végében. Már vagy két-három méter magasan is járhattam, amikor valaki véletlenül nekiment a létrának, én pedig nem tudtam magam megtartani. Már éppen búcsúztam a családomtól, mert azt hittem, hogy meghalok, amikor két meleg kezet éreztem körülöttem. A többiek, akik  rajtunk kívül bent voltak a teremben, azok csak döbbenten nézték az esetet. Az előbb még azt hittem meghalok, most pedig kedvesem a karjai között tart, mikor ő az előbb még a terem túlsó végén állt, háttal nekem. Talán elbambultam és időközben alám ért? Nem, arra emlékeznék.

• Jól vagy Lily? – kérdezte aggódva.
• Persze. Semmi bajom. Köszönöm hogy elkaptál.
• Pont itt álltam. Nem volt nehéz. Csak egy kicsit helyezkedni kellett. „

Teljesen biztos vagyok benne, még most is, hogy nem állt alattam, és nem velem törődött.

Hátradőltem az ágyon, és halk kopogtatást hallottam. Gondoltam, anyu az. Mostanában mindig későn ér haza, ezért kicsit meg is lepődtem. Nem csak az ajtó előtt álló valaki jelent meg.

• Unatkozol? – kérdezte apu átlátszó alakja, mellém fekve az ágyba
• Talán egy kicsit. – gondoltam. – Bejöhetsz! – mondtam ezt már hangosan. Carly dugta be a fejét nagy vigyorral.
• Szia! – pattant mellém az ágyra, de vigyázva, nehogy agyongyúrja aput. Micsoda? Agyongyúrja aput? Tényleg úgy ült le, mintha ő is látna. Még meg is nézte, hogy nincs-e a lába alattam. Furcsán néztem, amire csak felnevetett, de apu arcán fintor futott végig.
• Lát engem? – kérdezte döbbenten.
• Arra gondoltam, hogy el jönnél-e velem a focipályára, megnézni Jered meccsét.
• Hát persze! Úgyis már minden tanulnivalómmal végeztem és már nagyon unatkoztam is. Azt hittem, hogy már elmentetek, ezért nem is kérdezősködtem.
• Jajj! Pedig nyugodtam megkérdezhetted volna! – ölelt meg. Jereddel ellentétben neki hideg bőre volt. Nagyon is. És kemény. Nem értettem, hogy lehet két ennyire hasonló embernek ennyire különböző a bőre…  - Akkor mehetünk? – kérdezte.
• Persze, csak még átöltözöm. Egy pillanat. – befutottam a gardróbba, és felkaptam a kedvenc farmerom és a toppom. Felhúztam magamra, de még nem mentem ki. Apu beszélt.
• Te látsz engem. – nem érkezett válasz. – Miért? – Carly nem felelt. Gondolom, gondolatban közli. – Elmondhatom neki? Oké. – kiléptem a gardróbból, és először aput néztem, utána pedig barátnőmet. Nem feltűnően bámultam rájuk.
• Akkor, mehetünk? – kérdeztem két másodperc szünet után.
• Persze.
• Még gyorsan átfutok Justinhoz, szólok hogy elmentünk!
• Oké, én addig lemegyek az előszobába!

Futottam Justin szobájáig, nem is sejtve, hogy nincs egyedül. Ketten ültek a szőnyegen, és kis kormányt forgattak. A fiú rám néztt.

• Szia! Mark vagyok. Te pedig gondolom Lily! – köszönt
• Aha! Szia! Justin! Elmegyek. Ha hazajön anyu mond neki hogy 7-re otthon vagyok!
• Oké, szia! – mondta fagyosan. Rá volt tapadva valami idióta autós játékra, sokkal jobban tenné, ha legalább egy kicsit kimozdulna.

Carlyval gyalog tettük meg az utat a sport pályáig. Nem volt messze. Két sarokra az iskolától le kellet fordulni, és menni 100 métert, és már meg is érkeztünk. A meccs még nem kezdődött el, még csak a pályán bohóckodtak a játékosok. Jered észrevette hogy megjöttünk, és otthagyva a barátait, odafutott hozzánk. Nem volt nehéz, mivel észrevettük hogy jön, és odamentünk a korláthoz.

• Szi… - köszöntem volna, de ő egy szájra puszival üdvözölt.
• Istenem! Hahó, menjetek szobára! Én is itt vagyok!
• Oh, tényleg? Szia! – viccelődött Jered.
• Fiúk! Melegítés! Jered! Rád is vonatkozik! – kiabálta érdes hangján az edző.
• Bocsi! Most mennem kell. – puszit nyomott az arcomra, majd elfutott.

Mikor odaért a haverjai értetlenül néztek rá, és amikor megértették nevetve löködték a vállát, mire ő rám kacsintott. Carlyval leültünk, és megjegyeztem, hogy milyen régen voltam focimeccsen, mire ő azt felelte hogy „ sokat fogsz te ide járni mostanában”. Ezen csak nevetni tudtam. De ha úgy vesszük, igaza volt. Most, hogy a barátom focizik, nem azt mondom, hogy be fogok állni pom-pom lánynak, meg sem fontolom, de a meccseken kint leszek a pályán.  

Húsz perc elteltével, kaptunk egy gól, de mintha a sárga – zöld csapatunk életre kapott volna, és újult erővel folytatta a meccset. Tíz perc elteltével, már jött is az egyenlítő gól, amit Jered rúgott. A nézőtér egyik fele ’fújolt’, míg a másik, ahol mi is ültünk, ’éljenzett’. Az első félidőt döntetlennel zárták. Sajnos Jered nem tudott odajönni hozzánk, pedig láttam rajta hogy szeretne. Be kellett mennie csapat megbeszélésre.

A szünetben Carlyval elmentünk mosdóba, és vettünk  - illetve Carly vett nekem és magának – üdítőt és popcornt.

A második félidő nem volt olyan esemény teljes, mint az első. Az első fél órában nem történt semmi. Aztán hirtelen, nem is tudom hogyan, begurult egy gól az ellenfél hálójába. Itt már csak 5 perc volt a játékból. Ismét kiabálás kezdődött a nézőtéren. Nem értettem miért.

Valamiért Jeredet szidták, pedig nem is ő rúgta a gólt, hanem azt hiszem Mike. Az egyik játékos az ellenfélből elkezdett futni felé, rázta az öklét, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt földbe döngöli a barátomat. Észre sem vettem, hogy mikor álltam fel, pedig ott álltam a korlátnál, és kiabáltam. Értelmetlen zagyvaságokat. Mégis volt értelme. Ez idő alatt a fiú odaért Jeredhez és megpróbálta megütni. Nem sikerült. Még időben elkapta a karját, de azt nem vette észre, hogy a háta mögül egy újabb támadó érkezik. Fejbe vágta, és Jered a földre rogyott. Aztán utána nem láttam semmit, mert annyian körbeállták. A bíró lefújta a meccset, és már bemehettem a pályára is. Körbenéztem, és észrevettem, hogy Carly felszívódott. Nem láttam sehol sem, sem a tömegben, sem a pályán, sőt! Még a lépcsőn felfelé haladva sem. Két másodperce még teljesen biztos voltam benne, hogy itt áll mellettem.

Sietve befutottam a pályára, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Elértem a tömeget, és megdöbbenve láttam, hogy Jered nyitott szemmel fekszik. Első benyomásom az volt, hogy súlyos baja van. de amikor meglátott, elmosolyodott, felállt és odajött hozzám. Azt hittem súlyos sérülései vannak, de mégsem. Ahogy az a srác leterítette, abban volt erő.

• Jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva.
• Persze! Azt nem mondom, hogy kutya bajom, de minden rendben lesz ha bejössz velem az ügyeletre. Azt hiszem, hogy a kezem eltört – mosolygott, de a szemében mintha láttam volna valamit. Talán fájdalmat? Az lehet. De ott csillogott benne a szeretet is. – Remélem tudsz vezetni, mert én most nem.
• Igen. Persze. Menj öltözz át, és már mehetünk is.
• Oké. Hol van Carly? – kérdezte megdöbbenten. Akkor neki is feltűnt. Valamiért, úgy érzem eltitkolnak előlem valamit. Nem először töprengek ezen, mivel voltak már ilyen esetek. Például az étteremben, vagy ma a tornateremben.
• Fogalmam sincs. Amikor téged… Szóval érted. Akkor még ott állt mellettem, a következő másodpercben pedig eltűnt. Mint a kámfor.
• Ez nem rá vall. Mindig itt szokott várni. Na mindegy. Lehet hogy hazament. – rántotta meg a vállát. – Tíz perc és itt vagyok. – mondta, majd egy csókot nyomott a számra, amit szívesen viszonoztam.
• Oké.

Pár percig csak csendben ültem a padon, majd elém állt pár nagydarab fiú. Kedvesnek tűntek. A sárga – zöld mezéről megismertem, egy suliba járok velük.

• Szia! – mondták majdnem kórusban. – Szóval te vagy az a lány, akiről Jered annyit áradozik?
• Őőő… hello – kicsit meglepő volt 4 ekkora termetű emberrel szemben ülni. – Azt hiszem én lennék az. – mosolyogtam végül.
• Hát, tényleg nem túlzott. – mondta az egyik. – Ó, amúgy David vagyok.
• Te hívtad el Carlyt a bálra?
• Ő, igen én. Remélem csak jót mondott.
• Nem nyilatkozom. – mosolyogtam. Tudtam hogy a barátnőm a felhőkben jár, de nem fogom kikotyogni, nehogy a végén megharagudjon.
• Rendben – mosolygott. – Ja igen. Ő itt Mike, Patrik és Adam.
• Aha.
• Hé, mit csináltok a barátnőmmel? – lépett ki mosolyogva Jered az öltözőből.
• Na végre! Azt hittük hogy belefulladtál a tusolóba. – viccelődött Mike.
• Nagyon vicces! – húzta el a száját, majd rám nézett. – Mehetünk?
• Persze! – feleltem, és felpattantam a helyemről. – Sziasztok! – kiáltottam vissza. – Mid fáj? Ne tagadd le! Látom a szemedben! Nem tudsz hazudni nekem!
• Nem vészes, tényleg nem. Csak a kezem, hát az nagyon. Rosszul estem. Ennyi az egész. Nem vagyok ropiból… Szerencsére.
• Hát az elhiszem. Nézz csak magadra – nevettem. – De talán nem kéne minden érzésedet elrejtened. Talán ki is kéne mutatnod ha valami fáj, vagy ha valami jó és tetszik!
• Tényleg úgy gondolod? – torpant meg, ezért nekem is meg kellett, mivel a kezét fogtam.
• Igen! Teljes mértékben! – mondtam határozottan.

Magához húzott, és a jó  kezével megölelt amennyire csak tudott.

• Rendben, akkor nem teszem. Lily, én nagyon, de nagyon szeretlek! Nem tudom tovább titkolni! És nagyon fáj, amikor nem lehet a közeledben! – forró kezével kisimította a hajamat a szememből, és így folytatta: - Mióta megláttalak imádlak! Na most miért könnyezel? – kérdezte gyengéden.
• Én csak… Nekem nem mondtak még ilyen szépet! Szeretlek! – észre sem vettem, mikor kezdtek el hullani a könnyeim, de az biztos, hogy nem szomorúságomban. Közelebb húztam magamhoz, és szenvedélyesebben, mint eddig bármikor, megcsókoltam. Nem ellenkezett. Ő is ugyan úgy falta az ajkaimat, mint én az övét. Legalább tíz percen keresztül öleltük egymást, és még nem hagytuk volna abba, ha valaki meg nem köszörüli mögöttünk a torkát. Mind a ketten kelletlenül néztünk fel. Carly volt. Én még mindig Jeredhez voltam simulva, és az autója motorháztetején ültem. A könnyeim már nagyjából felszáradtak.
• Szia! Hát te meg hova tűntél? Azt hittem elraboltak az ufók! – ezen mindketten nevetni kezdtek, de még én is vigyorogtam.
• Hát én. Nekem el kellet mennem egy kicsit. Nem mondhatom el. Sajnálom – az utolsó szónál elcsuklott a hangja. Furcsán néztünk rá, egyikőnk sem értette, hogy miről beszélt. Gondolom, ha felkészül rá, elmondja.
• Be kell mennünk a kórházba. Jössz vagy maradsz? – törte meg a csendet Jered. A hangja arról árulkodott, hogy mosolyog, és hogy izgatott. Talán miattam van?  Nagyon remélem!
• Azt hiszem, hogy nem szeretem a kórházakat. Inkább maradok! Azt hiszem, hogy David idejön hozzám. – arcán hatalmas mosoly jelent meg. – Akkor sziasztok!

Beszálltunk a kocsiba. Én ültem a sofőrülésen, míg a barátom megkerülte az autót, és beszállt az anyós ülésre. Elindultam, de először elmentünk felénk, mivel nem hordom magammal mindenhova a jogosítványom. Beszaladtam a házba, majd fel a szobámba. Előkotortam a pénztárcám, mert tudtam, hogy minden iratom benne van. Mikor a lépcsőn száguldottam lefelé, észrevettem, hogy Jered az ajtóban áll, vele szemben pedig egy ismeretlen férfi. Tudtam, hogy láttam már valahol, de azt nem tudtam, hogy hol. Nem kattant a helyére a dolog. Jered nagyon mérgesen nézte, úgy, mint amikor egy kisgyerek elől elveszik a játékát. Vagy, mint amikor valaki készül ráugrani valakire, amiért így felbőszítette.

• Jered! Nem azt beszéltük meg hogy a kocsiban vársz? – kérdeztem meglepetten. Hirtelen felegyenesedett, majd szikrázó szemeit felém fordította. Egy kicsit hátrahőköltem, ezt ő is látta, ezért enyhített a nézésén és megpróbált mosolyt erőltetni töéletes arcára.
• Lily? Te vagy? – kérdezte anyu a konyhából.
• Igen én – fordultam felé. A hátam mögül sziszegést hallottam, mégis olyan volt, mintha valaki értelmes szavakat mondana. Csak egyet értettem az pedig a ’most’ volt. Azt nem tudtam, hogy az idegen mondja-e, vagy Jered. – Nemsokára jövök, csak bemegyek Jereddel a kórházba. Majd később megmagyarázom – mondtam, még mindig anyunak.
• Rendben, de legkésőbb tízre legyél itthon!
• Jó szia! – megfordultam. Jered letisztult arccal nézett rám. A szemében aggodalmat véltem felfedezni. Lassan, óvatosan sétáltam felé, nem akartam elsietni. Mikor mellé értem, szorosan átfogta a derekam, és kifelé húzott. Az autónál megállított, és nyomott egy puszit az arcomra. Otthagyott. Átment a másik oldalra, és beült. Üveges tekintettel nézett maga elé. Én is beszálltam mellé, de nem vett róla tudomást. A fejemet a kormánykeréknek döntöttem, és megpróbáltam elfojtani a dühömet, nem sok sikerrel.
• Mi volt ez? – mondtam hangosabban a kelleténél. Összerezzent.
• Ő nem jó fickó – mondta még mindig kifelé meredve, ridegen. – Ő a gonosz. Majd megmagyarázom. Még nem értheted. Nemsokára… Nemsokára majd többet fogsz tudni.
• Rendben. Akkor mutasd az utat. – gyújtást adtam a kocsira, és elindultam. Az északi sugáron jobbra, a Daneren balra és így tovább, amíg oda nem értünk.

Csendben haladtunk egymás mellett. Beértünk a balesetire, ahol szerencsére csak két nő volt előttünk. Az egyiknek akkorára volt dagadva a lábujja, mint egy krumpli, a másiknak pedig úgy láttam az ujja volt feldagadva. Gyorsan sorra kerültünk. A váróban csendben ültünk egymás mellett. Csak be ment a rendelőbe, és kijött. Azt mondta futtában hogy el kell mennie röntgenre. Követtem, majd leültünk ott is a váróban. Nem néztem rá, de éreztem, hogy legalább fél percenként rám sandít. Kezdtem megenyhülni, ezért végül ránéztem, de nem tudtam sokáig megtartani a kemény vonásaimat. Annyira meggyötörten és bocsánatkérően nézett rám, hogy nem tudtam ellenállni. Odahajoltam, és gyengéden megcsókoltam.

• Szeretlek, de többet ne csinálj ilyet. Kérlek.
• Én is. – puszit nyomott z arcomra, majd boci szemekkel rám nézett. – Sajnálom amit a háznál tettem. Este kárpótollak.
• Mi hogyan?

A röntgen ajtaján egy fiatal, de duci nő szólt ki. Jered nevét mondta, ezért nem magyarázta el, hogy hogyan kárpótol. Izgatottan várom.

Nem tűnt csalódottnak amikor kijött. Sőt! Mosolygott! Egyből felpattantam, és felé indultam. Ő átkarolt, és a fülembe suttogott.

• Nincs semmi baj. Csak zúzódás. Na gyere menjünk. Ne aggódj már! Holnapra alig látszik – mutatta a lila foltokat a könyökén és a csuklóján. Megborzongtam. Szerintem, mégis csak fájhat még.
• Na akkor menjünk.

Elindultunk. Az úton folyamatosan a bocsánatomat kérte, én pedig azt hajtogattam, hogy megbocsátok, de azért az esti meglepetés jöhet. Erre csak annyit tudott mondani, hogy este ne tervezzek semmit, és hagyjam nyitva az erkélyt.  

Elbúcsúztunk egy hosszú csókkal, és meg is ölelt.

Este úgy tettem ahogy mondta, kinyitottam az erkélyajtót, és fél tizenegy körül elmentem tusolni. Egy rövidgatyát, és egy hosszú pólót vettem fel. Mire visszaértem, már az erkélyen várt. Mosolyogva elindult felém, és én is felé. Átkarolta a nyakamat, és egy csókot nyomott az ajkamra. Nem volt hosszú, de nagyon finom volt. Én nem akartam elhúzódni, de ő megtette.

• Hoztam chipset és dvd-t. Ha nem bánod. – mondta még mindig mosolyogva.
• Persze hogy nem. Tedd be, és nézhetjük is!

Berakta a filmet a lejátszóba, én pedig közben beültem vagyis befeküdtem az ágyba, pont úgy, hogy a tv-t lássam. Elindította, és beült mellém. Nem nagyon figyeltem, mi megy, mi történik. A chipset sem bontottuk meg. Csak egymást néztük. Egyre lejjebb csúszott, így már a szemünk egy magasságban volt. Hallottam, ahogy a hangfalam a film végét jelezve, sorolni kezdi a színészek neveit. Ezzel sem törődtem. Most csak ketten voltunk. Ő és én. Fel akart ülni, de visszatoltam, és hogy megszólalni se tudjon, szájára tapasztottam a számat. Egyre hevesebben csókoltuk egymást. A nyelve a számban kalandozott, míg az enyém az övében. Átültem az ágyékára, és egyre közelebb simultam hozzá. Átfordított a hátamra, és lejjebb kezdett haladni az ajkával, és a nyakamat, vállamat csókolta. Közelebb simult hozzám, mire hangosan felnyögtem. Benyúlt a pólóm alá, és egyre feljebb tolta. Megdermedtem. Ezt nem kéne. Most nem. Még nem.

• Azt hiszem, ezzel várnunk kéne – lihegtem.
• Igazad van. Teljesen. Bocs. Csak teljesen… - értettem mire utalt. Értettem. Engem is elkapott a vágy. Teljes testemet átjárta, mégis meg kellett állítanom. Nem tehettem, mikor anyu és az öcsém a másik szobában fekszik.

Átfeküdtem a  mellkasára. Keze a gerincemen járt fel – le. Így aludtunk el…