Mira szemszöge

 Olaszországban, egy Volterra nevű kisvárosban nyaraltam. Bár a tengertől kicsit távol volt, a szállodában, ahol megszálltam volt medence, úgyhogy úgy éreztem, itt ki fogom pihenni magam. Egy üveg vízzel a kezemben mászkáltam a szűk, napsütötte utcákon. Hosszú, sötét hajamba belekapott a szél, így nem volt annyira melegem. Viszonylag sötét bőrömet csokibarnára sütötte a nap, így a leégéstől sem kellett félnem.
 Nem sokkal később a kedvenc helyemre egy kör alakú szökőkutas térre érkeztem. Azt tervezte, hogy leülök a peremére és nézelődök, de valami szokatlant pillantottam meg. A szemben lévő épület előtt egy csoport ember állt sorba, a bejárat előtt pedig egy gyönyörű, fehér bőrű nő, elégedett mosollyal az arcán jegyeket adott oda nekik. A nő mellett egy kis tábla hirdette a turistalátványosságot: Volterra földalatti tróntermei.
 Már 4 napja itt voltam, de földalatti tróntermekről még nem hallottam.
- Biztos most nyitották meg- gondoltam és mivel kíváncsi voltam, beálltam én is a sorba.
A csoport, a fehér bőrű nőnek a vezetésével elindult. Én a legvégén voltam.
Vigyáztam, le ne maradjak, mert az biztos, hogy eltévednék ezeken a sötét folyosókon, amiknek úgy tűnt, sosincs végük.
 Végre egy kissé jobban kivilágított helyiségbe érkeztünk. Egy pult mögött recepcióslány ült és lopva sajnálkozó pillantásokat vetett ránk. Nem értettem miért, de nem volt időm elgondolkodni, mert egy nagy, fekete ajtó felé vettük az irányt.
- Remélem, ez az ajtó nyílik a trónterembe- gondoltam.
 Az ajtó mögött egy hatalmas termet láttam. Mindent szürke márvány borított, és középen 3 trón állt. Emberek is voltak bent. Mindegyiknek hófehér bőre és karmazsinvörös szeme volt. Középen egy hosszú, fekete hajú, balra tőle egy barna jobbra pedig egy tejfelszőke hajú férfi ült. Mellettük egy alacsony, szőke hajú lány. Az ajtóhoz közel pedig egy fiú állt. Szőke haja tökéletes összevisszaságban állt fel. Hegyes álla és szabályos arccsontja volt. Sötét ruhát viselt. Előtte haladt el a csoport és én is. Mikor meglátott, félelmetes rubin szemével hosszan rám nézett és lassan szippantott a levegőből. Ezután felszaladt a szemöldöke, a keze ökölbe szorult. A középen ülő fekete hajú férfi felállt, odament a hozzá legközelebb álló turistához, felemelte a kezét, behajlította az ujjait, mintha karmok lennének és egy hatalmas ütést mért a lány nyakára. Szörnyű hang hallatszott, majd a lány a földre esett, a nyakából patakokban csordogált a vér. A férfi a nyakához ment és elkezdte inni a vérét.
 Mindenki, velem együtt sikoltozni kezdett. De nem volt mit tenni. Az ajtót bezárták.
 A fekete hajú vámpír hirtelen felém vette az irányt,
majd ugyanazzal a mozdulattal, amivel a lány is leterítette, felemelte a kezét.
Én pedig behunytam a szemem, és vártam. Üssön már, legyen már vége…
- Ne! Ő az enyém!
 Kinyitottam a szemem. A szőke hajú fiú állt itt. A torkából mély morgás tört elő. Háttal elém állt és tovább morgott. Gondolom így próbált védelmezni.
- Elveszed előlem a desszertet, Demetri? Ezért egyszer még számolunk!
- Átviszem a másik terembe. Nem itt…
- Rendben. Ahogy gondolod.

Demetri szemszöge

 Szomjas vagyok. Mindjárt jönnek. Már hallom a lépteiket. Nem bírok várni.
Kinyílt az ajtó. Hmm… nagyon csábító az illatuk. Már ki is szemeltem magamnak egy termetes férfit, amikor… egy lány haladt el előttem. Hosszú, sötét haja volt, barna szeme és egy sárga ruhát viselt.
 Bár idelent nem volt szellő, mégis erősen éreztem az illatát. Rengeteg emberét éreztem már, de az övé… olyan édes volt, mint a méz. Bármit megtettem volna, hogy érezhessem a vére ízét. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen, senki másé. De ugyanakkor védelmezni is akartam. Megvédeni bárkitől, aki csak meg is közelíteni.
 Aro rögtön nekilátott az ivásnak. Nem nagyon törődtem vele, de mikor az Enyém felé indult, rögtön dühbe gurultam. Annak a lánynak olyan volt az illata számomra, mint a drog. De ezt a drogot csak magamnak akartam.
Védelmező állásban elé álltam és ezt morogtam haragosan:
- Ne! Ő az enyém!
Aro-n láttam, hogy furcsállja ezt és dühösen ezt mondta:
- Elveszed előlem a desszertet, Demetri? Ezért egyszer még számolunk! – de én nem törődtem vele.
- Átviszem a másik terembe. Nem itt…
- Rendben. Ahogy gondolod.

Mira szemszöge
 
 A Demetri nevű vámpír megfogta a kezem. A bőre hideg volt és kőkemény,
mégis, mikor hozzám ért, mintha pattogó szikrákat éreztem volna a gyomromban. A szívem hevesen vert, miközben egy bordó kővel kirakott, az előzőnél jóval kisebb terembe vitt.
Mikor már a terem közepénél jártunk, elengedte a kezem és szembefordult velem. Én pedig védelmezően a fejem fölé emeltem a karom és reszketve vártam.
Demetri leengedte a kezem, majd rám nézett. Égővörös szemében fájdalmas viaskodást láttam. Nem tudtam, mi a szemben álló két oldal, de végül az egyik győzött, mert átölelt. Mikor visszaöleltem, éreztem a hátamon, hogy a keze megint ökölbe szorul.
 Hírtelen ellökött magától, nagyon finoman, de határozottan.
- Bocsáss meg ezért! Csak nem akarlak megölni.
- Semmi baj. Öhmm… Mira vagyok. Te pedig Demetri, ugye?
- Igen.
- Miért mentettél meg? Miért nem öltél meg, úgy ahogy azt a sok embert a többiek megölték?
- Azért, mert… nem tudlak. El sem tudod képzelni, mennyire vágyom a véredre, de nincs erőm ahhoz, hogy megöljem azt, akit… szeretek. Az első pillanattól fogva, hogy megláttalak, éreztem valami szikrát a hasamban. Most is érzem.
- Furcsa érzés. Mint a pillangók…- mondtam.
- Te is...?
Nem válaszoltam, csak közelebb mentem hozzá. A leheletének illata szédítően édes volt. Beletúrtam szőke hajába és megcsókoltam.
Közben el sem tudtam képzelni, hogy neki milyen nagy erőfeszítés kellett ehhez. Csak pár pillanatig tartott. Aztán már csak a hiány. Megint eltolt magától, de most már durvábban. Egy reccsenést is hallottam. Eltört a karom.
De a hiányánál nem fájt jobban, úgyhogy nem törődtem vele.
- Úristen, mit csinálok! Sajnálom, én…nem akartam!- mondta.
- Az én hibám volt.
- Nem. Neked nincs hibád. Én tehetek róla. Értsd meg, ha velem együtt lennél, az számodra rosszabb lenne a halálnál.
- Nem. Nekem az mindennél jobb lenne.
- El kell menned.
- De én vállalom a kockázatot! Ha egy kis időre veled lehetek, akár azt is vállalom, hogy bármikor megölhetnek- mondtam.
- De én nem akarom, hogy meghalj. Menj. Ha kimész azon az ajtón, ott lesz egy lift. Azzal gyorsan elmehetsz.
- De…!
- Hidd el én sem akarom ezt, de inkább élj nélkülem, boldogan, mint, hogy meghalj mellettem.
- Nem…!
- Nem vitatkozom- szólt, majd megcsókolt. Ez a csók fájdalmas volt; a szívembe mintha kést döftek volna. Éreztem a sós könnyeket, ahogy megállíthatatlanul ömlöttek a szememből.
- A szerelmem örökké követni fog…- mondta. Még egyszer szomorúan ránéztem, majd kimentem az ajtón, ami mögött halk csilingeléssel éppen megérkezett a lift.
 
 
Vége