(Esme szemszöge)

A korházi szobámban feküdtem és vártam, hogy a nővér behozza a gyermekemet, hogy megetethessem. Vártam és vártam, de csak nem jött. Hol késik már? Csak nincs valami baj az én kicsikémmel? Pánikba estem. Felkeltem és elindultam, hogy keressek egy nővért vagy egy orvost. Az ajtóban azonban összefutottam egy nővérrel. 
- Mért nem hozta be a kisfiamat? – tudakoltam és a hangom olyan volt, mint még soha. Parancsoló, és követelőző. 
A nővér rám meresztette mélykék szemeit, amelyekből azonnal ki tudtam olvasni, hogy valami baj történt. Fél percig még csak nézett aztán meg is szólalt. 
- Asszonyom, a maga fia meghalt. – Ettől a választól féltem a legjobban. Először fel sem fogtam, hogy ennyi volt nincs többé. Tudtam, hogy valami baj van a tüdejével, de nem tudtam, hogy ilyen nagy. 
Zokogva borultam a padlóra. Azt hittem már akkor elértem életem mélypontját, amikor hozzá mentem Charleshoz, de ez most olyan mintha még mélyebbre süllyedtem volna. Nem tudok a fiam nélkül élni, egyszerűen lehetetlen. 
- Hölgyem, hölgyem! – szólongatott a nővér, de én nem figyeltem rá. 
Mért pont velem történik? Hiszen én soha senkinek nem ártottam, akin tudtam azon mindig segítettem. Próbáltam összeszedni magam, de nem ment. A padlón fekve sírtam és mást nem voltam hajlandó csinálni csak sírni és sírni ameddig csak lehet.

A mikor kinyitottam a szememet a plafont láttam meg először. Elaludtam. Nekem ez így nem fog menni. Meg akarok halni. Kimásztam az ágyamból és fel sem öltözve, egy szál hálóingben indultam el a folyosón. Szerencsémre éjszaka volt így nem találkoztam senkivel, míg el nem értem a folyosó végét. 
- Miss. Platt, hova megy ilyen későn? – kérdezte egy nővér és elállta előlem az ajtót. 
- Csak friss levegőre van szükségem – hazudtam méghozzá olyan jól, hogyha nekem mondják talán még el is hiszem. 
Az ápolónő is biztos elhitte, mert utat engedve nekem tovább ment. Nem tudtam, hogy, hogy vessek véget az életemnek aztán eszembe jutott egy könyv, amit még a terhesség alatt olvastam. A férfi, aki el volt keseredve a felesége halála miatt le akart ugrani egy szikláról, hogy véget vessen az életének, de aztán meg akadályozták. De engem senki nem fog megakadályozni. A korházból kiérve nyugat felé vettem az irányt. Vajon mért nem sírok? Tűnődtem. Hiszen elvesztettem a gyermekemet, akire egész életemben vártam. Félútón meghallottam valami zörgést az erdőből, de amikor odanéztem semmit nem láttam. Talán csak valami állat. Tovább sétáltam habár titkon reménykedtem, hogy valaki megállít és visszavisz a kórházba, de egész úton senkivel sem találkoztam. A kórházról eszembe jutott Dr. Cullen, akit tizenhat éves korom óta nem láttam.

Végre elértem a sziklaszirtet és egy hang a fejemben amely Carlisle hangjára emlékeztetett azt suttogta, hogy „Ne ugorj le!” . Kis ideig elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg nem kéne leugranom, de a gondolatot gyorsan elhessegettem. Kész voltam az ugrásra, de mégsem ugrottam. Nem tudtam miért nem ugrom, hiszen az életemnek már így is vége. A házasságom tönkrement. A kisfiam meghalt. Gyakorlatilag már én sem élek. Mély levegőt vettem és elrugaszkodva a földtől. A mélybe vetettem magam. Ugrás közben lelki szemeim előtt lepörgött az egész életem. Jó és rossz pillanatok, boldog és szomorú emlékek egyszóval minden. Most már késő meg fogok halni. A föld egyre csak közeledett és én egyre jobban átkoztam magam ezért a döntésért. Hangos recsegéssel jelezték a csontjaim, hogy eltörtek. Én pedig békésen feküdtem és vártam a halált, hogy a túlvilágon viszont láthassam az én drága kisfiamat.