1915 az az év, amit az örökkévalóságig átkozott évnek tartok. Charles már majdnem négy éve udvarolt nekem, végül megkérte a kezemet. Aznap estére egy közös vacsorát beszéltünk meg a családjával és az én családommal. A vacsora elején felállt, hogy tósztot mondjon, majd az egész család előtt megkérdezte:

- Esme Anne Platt, hozzám jössz feleségül? Te vagy nekem a mindenem, az életem. – Annyira udvarias volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Pedig bár azt tettem volna! Megkíméltem volna magam megannyi év szenvedéstől! Ezek után az apák elkezdték elintézni, hogy a legszebb helyszínen legyen az esküvő megtartva, az anyák pedig elkezdték tervezgetni a ruhákat. Először a hivatalos eljegyzésemre, és csak utána az esküvőre. Ugyanis az Evenson család ragaszkodott az eljegyzési bálhoz, amit ők rendeztek meg. Gyönyörű ruhám volt, igazi kisasszonyhoz illő. Az utolsó ilyen ruhám. Aznap még örömmel fogadtam minden egyes gratulációt és jókívánságot. Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz Charles mellett részem egyetlen jó dologban sem. Nem tudtam, hogy pokollá fogja tenni az életemet. Az eljegyzés után viszonylag korai időpontra tűztük ki az esküvőt. Könnyed, tavaszi napnak indult, amiből azután éjszaka hatalmas vihar lett. Pont olyan volt, mint az én életem: először könnyed és jó, azután beköszöntött az éjszaka, a viharos, sötét, rideg, és kegyetlen éjszaka.

Ott álltam az oltár előtt, hogy örökre összekössem az életem egy vadállattal. Ott álltam, a boldog tudatlanságban.

- Charles Evenson, akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Esme Anne Platt-et, jóban, rosszban, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ?

- Akarom! – Felelte ellentmondást nem tűrő hangon. Most, hogy jobban belegondolok, ez volt a vihar előszele.

- Esme Anne Platt, - fordult felém a pap – akarod-e hites férjedül az itt megjelent Charles Evensont, jóban, rosszban, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ?

- Akarom – feleltem én is.

- Ha van valakinek ellenvetése, amiért e frigy nem köttethet meg, az most szóljon, vagy hallgasson örökre. – Senki nem szólt. Valahogyan sejtettem, hogy nem lesz ellenvetés.

- Akkor ezentúl házastársakká  nyilvánítalak benneteket.

Charles mintha csak erre várt volna, magához húzott, és megcsókolt. Nem úgy, ahogy korábban, amikor néha-néha váltottunk egy-egy csókot, hanem követelőzően. Akkor még az izgalomnak tudtam be, és az örömnek. Egész este szórakoztunk, és mulattunk. Mindenki megtáncoltatott, természetesen először a férjem és az apám, csak utána a többiek. Egyáltalán nem is sejtettem, hogy aznap fogok utoljára gond nélkül mulatni. Az est végén hazamentünk a Charles-szal közös új házunkba. Charles egyenesen a hálószobába vezetett, ahol cseppet sem viselkedett úgy, ahogy korábban. Szó szerint letépte rólam a ruhámat, majd erőszakkal az ágynak lökött.

Reggel úgy ébredtem, hogy ez biztos csak egy rossz álom volt. Tévedtem. Igaz volt. Rájöttem, amikor megláttam a ruhám darabjait az ágy előtt. Charles viszont nem volt mellettem. Gyorsan odamentem a ruhásszekrényemhez, és kiválasztottam az első ruhát, ami a kezem ügyébe akadt, majd odaálltam a tükör elé. Majdnem felsikítottam a látványtól. Az egész testem tele volt horzsolásokkal. Előkotortam egy másik ruhát a szekrényemből, ezúttal egy olyat, ami eltakarja a sérüléseket. Délig vártam Charlesra, de nem jött. Délutánonként viszont mindig be szoktam járni az árvaházba a gyerekekhez. Miután a konyhásnőnk elkészítette az ebédet, megfogtam a táskámat, és szóltam a kocsisunknak, hogy szeretnék elmenni. Ő bólintott, majd elvitt a megbeszélt helyre.

A gyerekek mind boldogan szaladtak elém. Ó, istenem, a gyermeki romlatlanság! Ők még annyira őszinték. Bátran fel merik vállalni, ha félnek valamitől, vagy ha nagyon örülnek valaminek. Nem zavarja őket a másik hibája. És képesek tiszta szívvel szeretni. Nem is értem, hogy lehet képes valaki árvaházba adni a gyermekét. A nincstelenség nagy úr, de egy gyerek nem ezt érdemli. Az más dolog, ha valakinek meghaltak a szülei. Az még nagyobb szörnyűség. A szülők biztos támaszt nyújtanak a gyermeküknek, és akinek nincsenek szülei, vagy nem törődnek vele, annak nincs kihez fordulnia. Egyedül van a nagyvilágban, aminek egyre több bűne van. Nemrég hallottuk, hogy Európában kitört a háború, mert egyes hatalmak szeretnének maguknak gyarmatokat szerezni. És mivel a Föld minden területén uralkodik már valaki, kénytelenek a mástól elvenni azt, ami van neki. Nem zavarja őket, hogy emberek halnak meg, családok mennek tönkre, állatok és földek pusztulnak el. Csak a gyarmatszerzési vágy hajtja őket előre. Egyes gyerekek apa nélkül fognak felnőni. Már így is sok ilyen gyerek van, miért kell több is?

Az árvaházi gyerekeknek minden nap szállíttatok friss gyümölcsöt és egy kis édességet. Csak nagyon ritkán kaphatnak, hogyha az árvaháton múlik. Nem azért, mert nem szeretnének adni, hanem azért, mert egyre több a gyerek, és egyre kevesebb pénz jut rájuk. Minden nap ugyanazt csinálom velük: Játszunk egy kicsit, uzsonnázunk, majd felolvasok nekik, és egészen vacsoráig ott maradok velük. Olyan sugárzó az arcuk, amikor valaki törődik velük.

- Esme! Fogócskázunk? –  Jött oda hozzám egy megszeppent fiúcska.

- Hát pesze! Fuss el!

A mai napra almát és egy kis barackot rendeltem. Erről tudom, hogy mindenki szereti. Végül a mese következezett. A mese idején mindenki az ebédlőben tartózkodott, én leültem egy székre, a gyerekek pedig körém, a földre.

- Lássuk csak, ki választ ma mesét. – Mondtam, majd észrevettem egy kislányt, aki nagyon bánatos képpel ült az egyik sarokban. Eddig nem láttam, ezek szerint új még. Felálltam, és odamentem hozzá.

- Szia! Te ki vagy? –  kérdeztem mosolyogva.

- Liza a nevem. – Válaszolt még mindig bánatosan.

- Mi a baj Liza? Nekem elmondhatod.

- Meghaltak a szüleim, és nincs senkim, akivel lehetnék.

- Liza, tudom, hogy az árvaházban élni nem lehet éppen szívderítő, de hidd el, a többiek biztos segítenek majd. Vannak, akiknek szintén meghaltak a szülei, tehát tudja, mit érzel most. De most gyere, válassz egy mesét.

- Válasszanak a többiek. Én nem akarom senki helyét sem elvenni.

- Ugyanmár. Már mindenki választott, többször is. Kíváncsi vagyok a te kedvencedre is.

- Hát, rendben. De mondd csak, miért vagy ilyen kedves velem? A legtöbb felnőtt, akinek ráadásul van pénze is, csak lenézi az árva gyerekeket. Nem gondolnak bele a helyzetünkbe.

- Én nem nézlek le titeket. Én szeretném, hogy jobban éljetek.

- Látom magán, hogy meg lenne elégedve egy egyszerű élettel is. Szeretném, hogyha a Hófehérke és a hét törpét olvasná fel nekem.

- Rendben. De megkérhetlek valamire, Liza?

- Igen, mondja nyugodtan.

- Tegezz. Csak húsz éves vagyok.

- Tudom, hány éves, de a szüleim azt tanították, hogy meg kell adni a tiszteletet a nálam feljebbvalónak.

- Nézd, Liza. Nem az a nálad feljebbvaló, akinek több pénze van, hanem akit szeretsz. A pénz önmagában nem boldogít, ha nem oszthatod meg másokkal. Fontos, hogy tudd: te szeretsz, és téged viszontszeretnek.

Nem tudom miért, talán az őszintesége miatt, de azonnal megkedveltem Lizát. Az összes árva gyerek őszinte, de ő még azt is elmondta, mit gondol a felnőttekről. És van benne kellő tisztelet. Ez a tragédia azért eléggé megrázhatta. Mindkét szülőjét megölték, és a nevelőnők szerint még látta is. De őt nem bántották, mert nem vette észre. És nem is beszélt róla. Legalábbis addig, ameddig én ott voltam, nem beszélt. Boldogan indultam haza az árvaházból. Nem is sejtettem, hogy otthon miben lesz részem. Nagy volt a csend, de nem igazán törődtem vele. Egyenesen a háló felé vettem az irányt, mert szerettem volna keresni egy hálóruhát.

- Hol voltál? – hallottam meg Charles hangját.

- Elvoltam a városban. Miért?

- Hogy miért? Hazajöttem, és nem találom sehol a feleségem. A konyhásnő azt mondta, hogy már ebéd után elmentél. És most este hét óra van. Mégis mit képzelsz? – ordibált.

- Én semmit – dadogtam.

- Semmit? Akkor én megmutatom, mit képzelj! – És megpofozott. – Most már tudod, mit képzelj? – csak bólogatni tudtam, mert féltem, ha beszélek, elkezdek sírni. – Nekem te ne bólogass! – Most nem megpofozott, hanem belemarkolt a hajamba, és magához húzott. – Most mondd, érted már?

- Igen. – Feleltem a könnyeimmel küszködve.

- Most mondd szebben –  követelte.

- Igen, megértettem. –  Elengedte a hajamat, és én azt hittem, vége van a megpróbáltatásaimnak. De tévedtem. Azok még csak akkor kezdődtek. Az ágyra lökött, és pontosan úgy tett, mint az előző éjszakán. Nem volt egy cseppet sem szenvedélyes, vagy kíméletes. Miután végzett, felállt, és kiment a szobából. Gondolom elszívott egy szivart, mint aki jól végezte a dolgát. Én pedig ott, és abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egy vadállathoz mentem feleségül. Charles Evensonban, aki a világ felé az udvarias arcát mutatja, valójában egy csepp udvariasság vagy egyéb jó sincs. De akkor már nem volt visszaút: hozzákötöttem az életemet. Csendben álomba sírtam magam.

Amikor felébredtem két dolgot rögtön észrevettem: Charles ismét nincs mellettem, és én még inkább tele vagyok sérülésekkel. El kéne mennem az árvaházba a gyerekekhez, de így nem mertem. Ugyan, mit mondhattam volna nekik, miért vagyok tele sérülésekkel? Mert a játék közben biztosan észrevették volna. Összekaptam hát magam, felöltöztem, és elsminkeltem a sérüléseimet, majd kimentem a kocsishoz és kiadtam neki utasításba, hogy szállíttasson friss gyümölcsöt és édességet a gyerekeknek, és mondja azt, hogy beteg vagyok. Nem szeretek se hazudni, se mást hazugságra utasítani, de most muszáj volt. Azért remélem, hogy egyszer még el tudok menni a gyerekekhez.