A szemem végre elkezdett kivilágosodni, és egyre inkább el tudtam temetni valahová az agyam legmélyebb zugába a kínzó szomjúságot, ezért Carlisle úgy gondolta, itt az ideje végre az emberek illatához való hozzászokáshoz. Nem tudom, mit fogok csinálni, mikor először megérzem őket, mert tudom, hogy eleinte neki is nehéz volt, pedig bevallása szerint jó  az önuralma. és akkor én mihez fogok kezdeni? A másik dolog, ami aggasztott, Maria volt. Vajon mi történhetett az én egyetlen, és legjobb barátnőmmel ez alatt a néhány hónap alatt? Vajon túllépett már az eltűnésemen, vagy még mindig engem kerestet? És vajon Charles már rájött a turpisságra? Vagy talált magának mást, akit kínozhat? Ezek a kérdések jártak a fejemben, mikor Edward benyitott.

- Ha akarod, kideríthetem, mi van a barátnőddel.

- Szeretném – vágtam rá szinte azonnal. – De küldenék neki egy levelet. Ugye elviszed neki?

- Ez csak természetes – mosolygott. – Amint megírtad, indulok is. Ígérem, nem maradok sokáig, és megpróbálok választ hozni.

Vajon mit írhatnék neki? Amivel nem fedem fel a titkomat, ugyanakkor tudatom vele, hogy élek és virulok? Nem sokáig kellett gondolkodnom rajta, mire kiötlöttem a levél szövegét.  

Kedves Maria!

Tudnod kell, hogy örökké  te leszel a legjobb barátnőm, bár valószínűleg soha többé  nem találkozunk.

Azon a téli éjszakán, mikor elszöktem, valóban öngyilkos akartam lenni, nem láttam értelmét az életemnek. Már ott voltam a végzet sziklájánál, mikor a semmiből ott termett valaki, akire nem is számítottam. Csak annyit mondott, hogy ne tedd, és én nem tudom miért, de hallgattam rá. Bár még napokig szörnyű fájdalom kínzott, mégis, egyszer csak kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy élnem kell. Az, aki rám talált rengeteget gondoskodik rólam és a lelkemről, segít nekem, hogy ismét minden a régi legyen. Bár tudom, hogy ez soha többé nem lesz így. Nem, mert hiszem, hogy vele, velük jobb világom lesz. Egy világ, ahol soha többé nem bánt senki, mert megvédenek, egy világ, ahol végre önmagam lehetek, és egy világ, ahol végre boldog lehetek. Van egy unokaöccse is, akit pontosan úgy hívnak, mint az én kisfiamat. Még ma is fáj az elvesztése, de végre hiszem, hogy egy napon majd mindez el fog tűnni, vagy legalábbis minimálisra csökken a gyászom, de addig még rengeteg idő eltelhet. Kérlek vigyázz magadra, és mondd meg Anthonynak, hogy szeretem, és ő volt a legkedvesebb családtagom, bár az apám kitagadta. Kérlek, válaszolj a levelemre.

Ölel: Esme

Többször is átnéztem a levelet, míg végre biztosan meggyőződtem volna, hogy nem írtam le bizalmas információt. Edward szó nélkül bejött, és én odaadtam neki a levelet.

- Pontosan mi is címük? –  kérdezte.

- Milwaukee, Fő utca tizenegy – feleltem automatikusan.

- Rendben, pár óra, és itthon leszek. Addigra Carlisle is hazaér – mondta, majd szó  nélkül kiugrott az ablakomon. Mikor már biztosra vettem, hogy messze jár, a gondolataim elkalandoztak. Hónapok óta csak Carlisle körül forog minden gondolatom, amit nem hall meg Edward. Valamikor, réges-régen, mikor még tombolt a világháború, egy mesét meséltem az árvaházi gyerekeknek. Csipkerózsika, a száz évig alvó királykisasszony. Mikor a herceg hallott róla, rögtön elindult, hogy felébressze a száz éves álmából. Egyre többször érzem azt, hogy megtaláltam az én hercegemet, Carlisle személyében, csak az a baj, hogy a herceg nem hiszem, hogy viszonozná a szerelmemet. Elvégre ki vagyok én neki? Egy nő, akit megmentett az öngyilkosságtól, semmi több. Biztos rengeteg, szebbnél szebb nővel volt már dolga, és rám csak barátként tekint. Csipkerózsika érzelmeit nem viszonozza a herceg, és nem ébred fel soha a mély álmából. Örökkön örökké csak álmodni fog arról, hogy a herceg megcsókolja. Mivel érdemeltem ezt ki? Először olyan férfival éltem évekig, aki bántalmazott, és inkább hagytam volna el, most pedig olyan férfival élek, aki minden bizonnyal csak barátként tekint rám. Ha csak egy apró kis utalást tenne rá, hogy szerelemből szeret, én nem tétováznék, és bevallanám neki a szerelmem. Emberkoromban, ha valami nyugtalanított, szerettem a szabad levegőn lenni. Lehet, hogy most is sikerül tőle valamelyest lenyugodnom. De mi van akkor, ha valami rossz fog történni? Egy pillanatra furcsa félelem fogott el, de elfojtottam magamban. Szélesre tártam az ablakomat, majd mélyet szippantottam a levegőbe. Igen, ez az, ami kell nekem.  Mivel már nem vagyok képes megsérülni olyan apró dolgoktól, mint az ablakon való kiugrás, nem éreztem félelmet, mikor kiugrottam az ablakon. Lekuporodtam egy magas tölgyfa tövébe, és a madarak hangját figyeltem. Erős fülemmel jól meg tudtam különböztetni az egyedek hangját, így hallottam a régi és új hangokat is. A szellő kellemesen fújt, felém hozva az erdő finom illatát. Olyan kellemes és idilli volt ez a pillanat, hogy szerettem volna, ha soha nem érne véget. De egyszer minden jónak véget kell érnie.

A szélirány hirtelen megváltozott, és új, bódító illatot sodort felém. Ezerszer csábítóbb volt, mint a vadállatoké, és az én elmémen eluralkodott a vörös köd, torkomban felizzott a szomjúság. Az illat irányába vetettem magam. Pár pillanat alatt kiértem egy tisztásra, ahol egy férfi épp leszállt a lováról. Amikor meglátott, szólásra nyitotta a száját:

- Segíthetek, hölgyem? – kérdezte. Én csak vadító sebességgel és vágytól izzó arccal futottam felé, és neki végre összeállt valami a fejében. Láttam, ahogy kiül az arcára a páni félelem, de többet már nem láttam, mert ajkaimat a nyaki ütőerére tapasztottam, majd szívni kezdtem az életet adó nedűt. Hallottam, ahogy a férfi meglepetten felnyög, és éreztem, ahogy egyre erőtlenebbül próbálja magát kiszabadítani erős karjaimból, sikertelenül, végül pedig teljesen elernyedt a karjaimban. Mikor az utolsó csepp vérét is kiszívtam, akkor döbbentem rá, hogy mit tettem. Megöltem egy embert! Akinek családja, barátai voltak. Elhatalmasodott rajtam a bűntudat, amiért ezt tettem. A férfit gyengéden lefektettem egy fa alá, majd én egy másik alá másztam, térdeimet felhúzva a vállaimhoz, és némán szenvedtem a bűntudattól. Órák telhettek el, de én még mindig nem mozdultam. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit fog gondolni Carlisle. Ő bízott bennem, de én cserbenhagytam. Olyat tettem, amire ő soha nem lenne képes, és nekem sem lett volna szabad. Feladtam az elveimet, csak mert az ösztöneim erősebbek voltak az akaratomnál. Gyenge vagyok, mindig is az voltam. Emberként sosem tudtam magam megvédeni másokkal szemben, most pedig saját magammal szemben áll fenn ez a helyzet. Minek is álltatnám hát magam? Sosem leszek elég jó ahhoz, hogy Carlisle szeressen. Ha még ember lennék, a könnyeim már régen utat törték volna maguknak. Így csak halkan, könnyek nélkül zokoghattak. Nem érdekelt többé az idő múlása, nem érdekelt, hogy mi történik körülöttem.

Azon kaptam magam, hogy valaki a vállamra teszi a kezét. Carlisle hazaért, és észrevette, hogy eltűnhet. És biztos észrevette a férfi hulláját. Mégis, leült mellém a fűbe, és megfogta a kezem.

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte hosszas hallgatás után.

- Haragszol rám? – kérdeztem vissza.

- Hazudnék, ha azt mondanám, igen. Bár hibát követtél el, beláttad azt, és bűntudatot érzel.

- De én eljátszottam a bizalmadat. Te bíztál abban, hogy nem fogom ezt megtenni.

- Csss – csitított. – Együtt megoldjuk.

- Nem, ezt nem lehet csak úgy megoldani. Én egy súlyos bűnt követtem el. Megérdemelném, hogy kidobj a házadból.

- Már miért tenném? Nem haragszom rád.

- De legalább gyűlölnöd kéne a tettemért. Te képes vagy beérni az állatokkal, én pedig elbuktam.

- Hogyan gyűlölhetnélek, –  kacagott jóízűen – mikor téged szeretlek a világon a legjobban? – Erre az egy mondatra felkaptam a fejemet. Talán csak annyira akarom a szeretetét, hogy kényszerképzetekbe ringatom magam? Vagy valóban, szerelemből szeret?

- Ezt hogy értetted? – kérdeztem vissza. A remény hal meg utoljára, tartják sokan.

- Megígéred, hogy nem nevetsz ki? – Most először hallottam bizonytalanságot a hangjában.

- Hát persze, hogy megígérem.

- Mikor először találkoztunk, már akkor éreztem, hogy más vagy számomra, mint a többi nő. Tizenhat éves létedre teljesen elbűvöltél. Az emberek iránti tiszteleted, a hűséged a családod iránt, a szépséged. Csak egyetlen találkozás, és máris a bűvkörödbe estem. Szerettem volna tovább maradni, megismerni azt a lányt, aki kettőszáznegyvennyolc év után először elbűvölt, de az emberek elkezdtek rólam sugdolózni, hogy vajon miért nem öregszem. Még soha nem volt ilyen nehéz egyetlen költözés sem. A magány még jobban fájt, mint előtte. Aztán 1918-ban rátaláltam Edwardra. Nehezen szántam rá magam, hogy átváltoztassam, de megtettem. Szerettem volna végre egy társat, akivel eltölthetem örökkévalóságom mindennapjait, és kölcsönösen tiszteljük egymást.

Pár hónappal ezelőtt, mikor éppen vadásztam, megéreztem az illatodat, és azt, hogy megsebesültél. Orvosként azonnal arra indultam, hogy segíthessek, és mikor odaértem a szikla alá, azonnal felismertelek. Bár azonnal észrevettem, hogy ha rajtad már nem lehet segíteni, legalábbis úgy, nem, hogy ember maradj, nem mertem elvenni tőled az életet. Olyan gyönyörű  voltál, még összetörve és elgyötörten is, hogy csak nézni tudtalak. De a szíved egyre lassabban vert, és nekem dönteni kellett. Odahajoltam hát a nyakadhoz, és elsuttogtam, hogy mennyire sajnálom, majd megharaptalak. Isteni íze volt a vérednek, de én tudtam, hogy megállj kell parancsolnom az ösztöneimnek. Minden egyes sikításod mély sebeket hagyott a szívemben. Az a három nap volt eddigi életem leghosszabb három napja. Végül, mikor véget ért az átváltozásod, kinyitottad a szemed, és szinte azonnal felismertél.

Hosszú hónapok teltek már el, és bennem egyre inkább erősödött, és erősödik az irántad érzett szerelmem. És nem csak ezt érzem irántad. Vad és kínzó vágyat, mert soha nem lehetsz az enyém, soha nem tarthatlak a karjaimban, soha nem óvhatlak meg a bántalmaktól. Te valószínűleg nem tekintesz többnek, mint barátot, aki segít neked, amikor nagyon nehéz dolgon mész keresztül. Nekem el kell viselnem mindezt, de ha ez az ára annak, hogy mellettem legyél, hát állok elébe. Én nem kényszerítelek semmire.

- Carlisle! – kezdtem csendesen. – Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit valaha is hallottam.

- De nem szeretsz. – mondta elkeseredve.

- Dehogynem. Mindennél jobban szeretlek.

Nem válaszolt, csak tűnődve nézett rám. Én tettem meg a kezdő lépést. Ajkaimat az ajkaira tapasztottam, mire ő azonnal észbe kapott, és válaszolt a néma kérdésemre. Vadul csókoltuk egymást, és lassan, lépésről lépésre elindultunk a ház felé. Már félúton jártunk, mikor hirtelen megszakította a csókunkat.

- Ne! Szeretném, ha tökéletes lenne számodra.

- Nekem bármikor tökéletes veled – feleltem.

- Nem. Neked csak a legjobb jár. Kérlek, várjunk még egy kicsit, hogy elmondhasd, ez volt a legszebb éjszaka számodra.

- Rendben. De várni oly nehéz. Régóta vártam már ezt a pillanatot.

- Nem régebben, mint én. Csak egy kis türelemmel légy, ígérem kárpótolni foglak a várakozásért.

- Megtennél egy szívességet nekem?

- Bármit, amit csak akarsz.

- Szeretném megtudni, ki volt az az ember. Volt-e szerető családja, gyerekei, barátai.

- Megkeresem, hátha ott van a kartonja a kórlapjaim között. És természetes jelenteni fogom, hogy megtaláltam a holttestét.

Végül kiderült, hogy Csipkerózsika érzései mégiscsak viszonzottak, és hogy a herceg a világ végére is elmenne, hogy megmentse az ő királykisasszonyát.