Pár nappal a születésnapunk után apuék bejelentették, hogy végre költözünk Forksba.

Haley-vel mikor meghallottuk a hír, ujjongva ugrottunk a szüleink nyakába.

- Jó lányok, most irány csomagolni! – mondta apu.

- Éljen, végre megyünk Forksba! – ugrándozott örömében Haley. 

Mire én:

- Juhé, megyek is csomagolni!

Felrohantunk a szobánkba. A húgommal össze-vissza dobáltuk a cuccokat. Észre se vettük, hogy valaki jön fel az emeletre, amíg nem nyílt az ajtó:

- Lányok, lányok, mi ez a káosz? – jött be a szobába anya.

- Hát anyu… - néztem végig a szobán – egy kicsit nagy lett a kupi.

- Ne segítsek csomagolni? – kérdezte kedvesen.

- Hát az jó lenn…  - nézett szét a szobában Haley. 

Anya hozott dobozokat, és sec-perc alatt összepakoltunk. A dobozokat kivittük a kocsiba. Apa már kipakolta a cuccaikat. Mikor már minden benn volt az autóban könnyes búcsút vettünk Tanyaéktól, és beültünk a járműbe:

- Na akkor irány Forks, lányok! – mondta apu miközben beindította a motort.

- Oké, indulás! –  mondtuk Haley-vel és anyával kórusban.

Ezen el is nevettük magunkat. 

Hosszú volt az út, legalábbis két kamasz vámpírnak nehéz volt végi ülni. Én már alig bírtam nyugton maradni, de úgy láttam Haley is mindjárt kiugrik a bőréből.

Kis idő elteltével apa megszólalt:

- Itt is vagyunk gyerekek, Alice nénikétek már az ajtóban vár minket! - nevette el magát a mondata végén, mert mióta ismeri a nénikénket tudja, hogy ő már csak ilyen.

Apunak igaza volt, már az ajtóban gyülekezett az egész család. Pedig meglepetésnek szántuk az érkezésünket, de tudjátok, milyen Alice…

- Sziasztok! Micsoda „meglepetés”, hogy itt vagytok! – töltötte be az erdőt Alice csilingelő hangja.

- Gondolom, mekkora lehet a meglepetés… - mormolta apa a kocsi mellett, mire mi mindhárman elnevettük magunkat.

- Szia, te nagy grizzly medve, rég láttalak – futott oda apához.

- Szia, Alice! Nekem is hiányzott ez a nagy felhajtás… - ölelte át a nénikénket, de Alice az utolsó mondatát elengedte a füle mellett.

- Szia, Haley! Szia, Carlie! Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – nevetett lélegzetelállítóan Alice.

- Teljesen komolyan gondolja! – súgta oda nekem Haley. 

Erre kacagva megöleltük a nagynénénket, de észrevettem, hogy a húgom megjegyzésén nem csak mi mulatunk jól, hanem egy bronz hajú srác is elmosolyodott. Rögtön tudtam ki az a srác, mert apu sokat mesélt Edről. Miután mindenkinek be lettünk mutatva bementünk a házba. Amikor beléptünk rögtön megcsapott minket, azaz irritáló szag. Mi még nem szoktunk hozzá a farkasok szagához.

- Lányok, majd megszokjátok – tette a vállunkra a kezét Edward.

- Ha te mondod… - kezdte Haley és folytatta gondolatban: de mi ez?

Edward már épp kezdte volna a mondandóját, mikor a húgom a szavába vágott:

- Ne is mondd, a farkasok igaz? – mosolygott rá a bácsikánkra.

- Igen, de te… te tudsz mások fejében olvasni? – kérdezte Edward meglepette. 

Ezt a beszélgetést már csak gondolatban folytatták. De tudom, hogy a húgom, majd úgyis mindenről beszámol.

Mindenki itt volt, mindenki kivéve Renesmee-t.

- Hol van Renesmee? –  bukott ki belőlem a kérdés.

- A rezervátumban, már egy ideje ott él – mondta Bella kedvesen.

- Bár arra számítottunk, hogy később jöttök, mert Nessie is itt szeretett volna lenni, hogy üdvözöljön titeket – szólalt meg Jasper.

- Holnap úgyis megismeritek őt is és a családját is – nyugtatott meg minket Esme nagyi.

- Jaj lányok, a holnapról jut eszemben, nektek holnap suliba kell mennetek – zökkentett ki a nyugalmamból anya.

- Suliba? De hát mi még soha nem jártunk iskolába – háborodtam fel azon, hogy még 1 napja sem vagyunk itt máris emberek közé akarnak minket küldeni. Nem mintha kísértést jelentene számukra az emberek közelsége, hisz születésünk óta vegetáriánusok vagyunk. De akkor is mi KETTEN egyedül a forksi középiskolában…

- Nyugi Carlie nem lesztek egyedül, majd Tom segít nektek – vágott a gondolatmenetembe

Edward bácsi. 

Még nem szoktam meg, hogy a húgomon kívül más is belelát a fejembe.

- Ja ne izguljatok, majd én elpesztrállak titeket – nevetett ránk Tom.

Tom, Alice és Jasper nevelt fia volt – a köztudat szerint –, de ő igazából csak csatlakozott a családhoz, és nem olyan rég vega még, ezért sem értem, hogy szegényt, hogy küldhetik suliba. 

Ezen a gondolatomon Haley és Ed is kuncogni kezdett. Értetlenül néztem a húgomra, aki csak vállat vont. Na majd kifaggatom este.

Anyáékon látszott, hogy mennyire örülnek annak, hogy újra itt lehetnek, bár nem rég érkeztünk, de nekem is tetszett a hely, főleg az erdő.

Tudom, hogy jól fogjuk itt érezni magunkat. 

Miközben ezen járt az agyam, láttam, hogy Alice közeledik felém:

- Mi a baj? Nem érzed itt jól magad? – kérdezte aggódva.

- Nem erről van szó, csak én ilyen magamnak való vagyok… - vontam meg a vállam.

- Oké, csak nagyon aggasztott, hogy míg a többiek beszélgetnek, te csak itt ülsz… Mit szólnál hozzá, ha megmutatnám a kocsikat, választhatsz, hogy melyikkel szeretnél holnap suliba menni.

- Rendben, ebben benne vagyok! – jelent meg egy mosoly az arcomon. 

Átsétáltunk a garázsba, amikor Alice felkapcsolta a villanyt rögtön szemet szúrt a sárga Porsche.

- Ezt meg ne mutasd Haley-nek – mondtam miközben elindultam a kocsi felé.

- Miért? – kérdezte kíváncsian.

- Áh semmi, csak Haley-nek a sárga a kedvenc színe.

- Tényleg? – csillant fel Alice szeme.

- Aha, de ez a kocsi milyen jól nézne ki feketébe – mondtam teljesen elbűvölve.

- Tényleg jól nézne ki – mosolygott rám a nénikém – De nekem így tetszik.

- Persze, így is tökéletes, de nem ezzel szeretnék suliba menni, ahhoz túl feltűnő.

- És az miért baj? –  kérdezte olyan hangon, mintha valami szentségtörőt mondtam volna.

- Hát Haley tuti ezzel akarna menni, de inkább a Volvóval menjünk, mert az hétköznapibb, akkor talán nem tűnünk ki annyira a tömegből.

- Áh értem, szóval hétköznapi akarsz lenni? Hát így is úgy is feltűnő jelenségek lesztek – karolta át a vállamat.

- Tudom, de talán így nem annyira… - hajtottam le a fejemet. 

Alice nem igazán értett engem, hisz teljesen más volt a jellemünk, ő inkább Haley-re hasonlított, nem rám. 

Amikor visszamentünk a nappaliba már az előtérben éreztem, hogy a farkasok szaga felerősödött. Mikor beléptünk megpillantottam a két indiánsrácot, meg is torpantam az ajtóban, de Alice átfogta a vállam és beljebb tolt a nappaliba. Edward és Haley valószínűleg meghallották a gondolataimat, mert riadtan felnéztek rám. Az egyik indián megfordult:

- Seth, itt a másik új vérszívó!  – nevetett, valószínűleg ő Jacob. 

A „vérszívó” szónál anya felmordult, mindig így reagált, ha valaki kimondta ezt a szót.

- Szia! Seth vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek – kedvesen elindult felém, mire én egy lépést hátráltam. Erre ő is megtorpant. 

Azt viszont nem értettem, hogy Haley hogyan képes olyan nyugodtan ülni, mikor pár méterre van tőle két farka. Ekkor elért egy nyugtató érzelem hullám, és minden megvilágosodott. A húgom Jasper mellett ült és ezért volt olyan nyugodt. Az érzelemhullám elárasztotta az egésztestem, és elérte a célját, minden feszültség eltűnt belőlem, amit a farkasok jelenléte miatt éreztem. Küldtem egy hálás pillantást Jazz bácsi felé, majd Seth-hez fordultam:

- Szia! Engem Carlie-nak hívnak. Én is örülök, hogy találkoztunk – mosolygom rá kedvesen. 

Seth épp mondana valamit, de Ed bácsi közbevág:

- Nyugi Seth, nemsokára ehetsz!

- Oké, csak már nagyon éhes vagyok… - mosolyodott el ő is.

Erre mindenkiből kitört a nevetés.

- Seth, te mindig csak a hasadra tudsz gondolni, de jól mondod mi lesz ebédre? – kérdezte Jacob mosolyogva, miközben a hasát fogta.

- Egy pillanat és kész lesz! – szólt ki Esme a konyhából.

- Igazatok van fiúk, én is éhes vagyok! – szólalt meg apa, pedig mielőtt eljöttünk volna  

Alaszkából voltunk vadászni.

A nagyi tényleg pár perc múlva kész lett az ebéddel.

Jacobék aztán tudnak enni – gondoltam –, mert bevágtak jó pár tál makarónit. Erre Haley elvigyorodott, gondolom hallotta a gondolataimat. 

A délután gyorsa eltelt. Este felé már a farkasok is elmentek, és gondoltban megkértem Haleyt, hogy mondja el miről beszélgettek Edwarddal. A húgom vette a lapot és elindult a lépcsőn felfelé. Szerencsére Edward és apa elmentek vadászni, így több gondolatolvasó nem volt a házban. Elindultam Haley után, mire felértem ő már ott ült az ágyon.

- Hol voltál? Azt hittem már sose jössz… - mondta mikor beléptem.

- Én se a piacon vettem a lábaimat, drága húgocskám – válaszoltam flegmán.

- De vámpír vagy! Jöhettél volna a normális tempónkban is – világított rá.

- Jó, felértem nem ez a lényeg? Akkor elmondod vagy sem? 

Leültem vele szembe az ágyra és ő elkezdett mesélni. Mindent elmondott, többnyire Edward az alaszkai életünkről kérdezte és Haley pedig az itt történt dolgokról faggatta őt. Az egész éjszakát átdumáltuk, néha benézett Alice, hogy mit csinálunk. Apa is feljött úgy éjfél után, hogy nem-e vagyunk „éhese”. Mi meg mondtuk neki, hogy ki fogjuk bírni, ne aggódjon.

Olyan 4 körül lementünk, hogy megnézzük mit csinál a család többi tagja. Apa és Bella szkandereztek, ami nem is volt olyan meglepő. Anyu meg apunak szurkolt. Jasper és Alice vadászni mentek. Edward a zongoránál ült és Bella altatóját játszotta. Nagyi könyve olvasott, és a nagypapának meg vissza kellett mennie a korházba. Mi pedig leültünk anya mellé nézni ahogy apa szenved. A szkanderverseny természetesen döntetlen lett. Mire apa rögtön visszavágót követelt. 

Amikor már kezdett világosodni vissza mentünk a szobánkba. Nem sokára Bella néni lépett be az ajtón, hogy lassan kezdjünk el készülődni. Haley-vel nekiálltunk a ruhák között kutatni, hogy vajon mit vegyük fel az első napra. Én egy sima farmer és egy fehér hosszú ujjú póló mellett döntöttem, míg Haley egy fekete csőgatyát és egy csíkos hosszú ujjút vett fel. Miután elkészültünk lementünk.

- Na lányok várjátok az első napot? – kérdezte apa.

- Hát nem igazán…  - válaszolt egykedvűen Haley.

  - Nem lesz olyan rossz! – tette a vállunkra a kezét Tom.

Indulás előtt anya és apa még próbálta oldani bennünk a feszültséget, sajnos sikertelenül. Tom már kint várt minket a Volvo-ban. Gyors megöleltünk a szüleinket, és beszálltunk a kocsiba.